EGY REMÉNYTELEN REMÉNYRŐL


Minden reggellel elragad
egy újabb elsöprő remény,
amint elindul egy új nap;
mindent átható kerge fény.
És egy érzéstől szinte rab
lelked felfűtött rejtekén
ott tombol egy héváradat,
mint tűzben izzó kerge szén.
Marná át a porló kérget,
amely a földön rád ragadt,
ám bent egy ős-, kóborlélek
egyre tépi a rácsfalat,
de minden mozdulat után
csak eléáll megannyi új,
és azok akár rügy a fán;
nőnek eléd számtalanul.
Érzed elméd vérét issza.
És ez a megfásult bozót,
mint egy vasrács, úgy tart vissza,
és körbefon a merev kóc.
A tűnő fény még visszanéz
mit a lét vize átölel,
s a fonnyadtan sugárzó kéz
összeszáradva tűnik el.

Nyúlnál érte, egyre jobban
de érzed el már nem éred.

Bízol magadban, titokban
hogy holnap újra feléled.