Tomcat Poloblogja - Oktatas

Az ember azt hinné, hogy a saját blogjába azt ír, amit akar. Pedig nem. Morfondírozik az ember, kezd kialakulni, hogy mirol legyen ma szó, erre beesnek az ingerek, mint például az alábbi gyöngyszem a Wabisabi étterem étlapjáról:

Jókai bableves füstölt tofuval
Babérlevéllel fott tarkabab leves, amely a füstölt tofutól kapja meg egyedülálló, magyaros jellegét

Miket meg nem tud az ember a magyaros ételekrol. Ilyen elozmények után, míg a megrendelt kaját vártam, az alábbi hírre bukkantam.

Laptopot kapnak a pedagógusok

március 11. 15:00
[MTI]

Az Oktatási Minisztérium még idén olyan program elindítását tervezi, amelynek révén 2006-ig a pedagógusok harmada, de legalább negyede hordozható számítógépeket kaphatna, jelentette be Magyar Bálint csütörtökön. A pedagógusok a korszeru számítógépeken tárolhatnák az iskolával, diákjaikkal kapcsolatos fontos adatokat, óráikhoz, eloadásaikhoz nélkülözhetetlen anyagokat, amelyeket így szükség esetén haza is vihetnének.

A program részletei még kidolgozásra várnak. Egyelore nem tudni, összesen mennyibe kerülne, és egyebek mellett azt sem, hogy az eszközöket maguk az érintettek, vagy az iskolák kapnák, ahonnan ki lehetne kölcsönözni a laptopokat.

Az oktatási tárca vezetoje szólt a minisztérium másik, úgynevezett digitális palatábla programjáról is. Elképzelések szerint az iskolákat olyan, egyenként 50-60 ezer forint értéku, személyhez kötött eszközökkel látnák el, amelyeknek köszönhetoen a diákok számára könnyen elérhetové válnának tananyagaik, anélkül, hogy könyvek tucatját kellene magukkal vinniük az iskolába.

Ennyi a hír. Most tekintsünk el attól az apróságtól, hogy okos politikusaink már megint sci-fit írnak nekünk. Torgyánnak volt olyan ötlete is, hogy Magyarországon tervezzünk és gyártsunk egy flottára való, a Boeing 747-esnél is nagyobb teherszállító repülogépet, és azokkal szállítsuk a magyar búzát meg a szabolcsi krumplit Kínába. Szóval ne foglalkozzunk azzal, hogy honnan a bús picsából lenne pénz ilyen marhaságokra, hogy digitális palatábla, továbbá tibicsoki, villanygitár, lendkerekes bakancs, meg maláj kurva, hanem csak gondoljunk bele. Tegyük fel, hogy létezik olyan speciális zsebszámítógép, ami állandó Internet kapcsolattal rendelkezik, benne van az összes tankönyv, és az elem se fogy ki belole sose. Tegyük fel, hogy ez tényleg kijön 60 ezer forintból, és mind egy szálig fel lehet vele szerelni a magyar közoktatásban nyuglodo, uszkve kétmillió kölyköt, hattól tizennyolc éves korig, mindössze 120 milliárd forintból. (A szükséges háttér-infrastruktúrát, azaz a szervereket, a kétmillió gép muködéséhez szükséges szervizhátteret, a szoftverek árát, a rádiós Internet-kapcsolathoz szükséges GPRS hálózat kiépítését, az egész rendszer fenntartásának költségeit, és mellesleg az akkumulátorok feltöltéséhez felzabált sokmillió kilowattórát ne is számoljuk, hiszen ezek elhanyagolható költségek.) Tegyük fel, hogy ez megvalósul. Mi lesz az eredmény?

Szerintetek mi történne, ha hirtelen ilyen eszközt kapna a kezébe a közismerten alacsony értelmi képességekkel rendelkezo magyar pedagógusállomány, illetve a magyar iskolások bo hetven százalékát kitevo, hasonló kvalitású debil idióta? Hány gép lenne muködoképes a rendszer bevezetése utáni második héten, hányat lopnának el, hányat adnának el a kínai piacon, és hány törne össze?

Na, és itt a múltkori témánkhoz jutunk el: a magyar közoktatáshoz, és a benne tomboló idiotizmushoz, amirol nem beszél senki, se a politikusok, se a média, se senki, mintha létezne valami megkérdojelezhetetlen nemzeti közmegegyezés, hogy az oktatás színvonaláról semmi rosszat nem szabad mondani, kritikának helye nincs, tessék inkább az egészségüggyel foglalkozni. Ahogy Worluk kolléga írná: "Pedig."

Pedig mi? Jártál iskolába? Persze, hogy jártál. Számold össze, hány olyan tanárral találkoztál, aki emberileg egy senki, szakmailag egy nulla, orvosilag pedig érdekes eset. Egy? Ketto? Kijelenthetem látatlanban, hogy bármiféle iskolába jártál, akárhány évig, minden évben volt legalább egy ilyen tanárod? Helyben vagyunk.

(Mielott belemélyednénk, egy gyors megjegyzés a kajáról, ami most érkezett meg. Ilyen ótvar szar moslékot rég láttam. Pláne ilyen kibaszott drágán. A blogírásban e helyen kb. 1 óra szünet következett, mert elrohantam a szakács fejére borítani az egészet. Bovebbet a Droidzónában, de most olvassatok tovább.)

Naszóval, defektes tanárok. Igen, nagyon sok ilyen van. Most nyugodtan lehet kapkodni a levelezoprogramok után, és dörgedelmes reagálásokat megereszteni, mint pl. "az én anyukám is tanár, és igenis hogy o normális" meg hogy "én és a kollégáim nevében kikérem magamnak" és így tovább, de felesleges. Én ugyanis nem általánosítok, és nem vonom kétségbe, hogy vannak lelkiismeretes jó tanárok is. Nem tartom azonban normálisnak, hogy a tanárok jelentos része, korra és nemre való tekintet nélkül, csupán azért tanít, mert az egy kényelmes, nyugdíjas állás, ahol ráadásul kiélheti a hatalmaskodó hajlamait, emberek életérol dönthet, és teheti tönkre oket egyetlen tollvonással. Ha a létezo legrosszabb tanár az a fajta lenne, aki semmi érdekeset nem tanít, csupán leadja az anyagot, és a következo órán kikérdezi, azt mondanám, rendben van, nem lehet mindenki a szakma krémje. De ennél többrol van szó. A magyar iskolákban nap mint nap gyerekek százait éri életre szóló trauma azért, mert egy tanár - de óvónot is írhatnék - a többiek elott megalázza, önbecsülését lerombolja, belesulykolja, hogy o értéktelen, o egy senkiházi, rá senkinek sincs szüksége. Nem szükséges, hogy egy tanár okvetlenül zsenit neveljen minden nebulóból, de ki kellene szurni azokat, akik szándékosan komoly károkat okoznak a gyerekek fejlodésében, úgymond, "fegyelmezési" céllal.

Hány tanár van, aki nem képes érthetoen magyarázni, de természetesen ezért a gyerekeket okolja, rossz jegyet ad nekik, és elvárja, hogy tanuljanak. Hány van, aki pofára osztja a jegyeket, és személyes szimpátia alapján buktat meg vagy enged át valakit. De nem is ez az igazi baj. Az iskolákban még mindig az az alapveto szemlélet, amit egykori - matt alkoholista - gimnáziumi osztályfonököm váltig ismételgetett:

- Kérem, az iskola nem demokratikus intézmény...

Mert ma még mindig az a szempont, hogy a gyerek megfeleloen idomított, meghunyászkodó és alázatos legyen. Igy nevelik a leendo állampolgárokat a demokratikus államban való életre. Sok iskolában még a törvénnyel is szembemennek, alkotmányos alapjogokat tipornak meg, csak hogy biztosítsák a tanárok feltétlen uralmát a tanulók felett. A tanárok hajlamosak elfelejteni, hogy a gyerekek az iskolába egészen másként járnak, mint ok. Nekik ez nem egyszeruen egy munkahely, ahol elvannak délelott, aztán hazamennek, hanem az egész életük, aminek minden szegletét az iskola, a közösség, a tanárok és a tanult anyag teszi ki. Ráadásul a gyerekek idoérzéke is más. Nekik az iskolában eltöltött hat-nyolc év gyakorlatilag az egész életük. Nincs igazán elozmény, amire visszaemlékezhetnének, hogy korábban ez voltam, ezt csináltam, mert legfeljebb elmosódó óvodáskori emlékeik vannak. A tanárnak vannak emlékei. A tanár érti maga körül a világot, neki az iskola csupán életének egy szelete. Ha munka után hazamegy, más dolgok kötik le, a saját életérol dönt, saját magának csinál azt, amit akar. A gyerek azonban nem, neki csak az iskola az élete, a gondolatai tanítás után is ott maradnak, az számára az egész világ, és amilyennek a világot ekkor látja, olyannak fogja tekinteni egész életében.

Milyennek fogja látni a világot az az ember, akibe szó szerint kicsi gyermekkorától nagykorúságáig azt sulykolták, hogy o egy értéktelen senki, akinek a sorsáról mások döntenek, az o kötelessége csakis és kizárólag az, hogy dolgozzon (tanuljon), de a magasabb dolgokba ne merészeljen beleszólni? Aki azt látja, hogy nevetséges és piszlicsáré dolgok döntik el körülötte az életet és a halált? Hogy vannak olyan emberek körülötte, akik egész egyszeruen azért vannak, hogy neki utasításokat adjanak, amik ellen nem emelhet szót, nem javasolhatja azok ésszerusítését, és rettegnie kell ezeknek a hatalmas embereknek a haragjától? (Tegyük hozzá azt az élményt is, amit a gyerek számára egy nála sokkalta nagyobb és eroteljesebb felnott látványa jelent, hiszen ez az alá- és fölérendeltségi viszony egészen másként érvényesül így, mint felnottek között.) Egy demokrácia érett állampolgára lesz az ilyen? Dehogyis. Az ilyen egész életében otthon fog lapulni, jobb híján bámulja a tévét, és feszes vigyázzban hajtja végre az aktuális hatalom utasításait. Tegyük hozzá azt a minden iskolában elterjedt gyakorlatot, hogy a tanárok idonként arra utasítanak egy-két, találomra kiválasztott gyereket, hogy egy papírra jegyezzék fel a rosszalkodók neveit, amíg ok kimennek a terembol, és amikor visszajönnek, a papírra felírt gyerekeket automatikusan megbüntetik. Sok iskolában még ennél is durvább a helyzet, ott egyenesen ösztönzik a gyerekeket arra, hogy ha valamilyen "rosszaságról" tudomást szereznek, akkor azt titokban mondják el a tanító néninek, és az majd eljár az ügyben. Azaz arra nevelik oket, hogy alattomban mószerolják be, aki nem tetszik nekik, aki szerintük kilóg a sorból, jelentsenek minden gyanúsat. Egyre jobb!

Mondok egy példát az iskolák antidemokratikus muködésére. Az 1990-es évek elején "nagy botrányt keltett" egy eset, amikor egy szakközépiskola egyik diákját valamiért - mellékes, hogy miért, de nem is emlékszem - fegyelmi bizottság elé citálták. A "pimasz nebuló" a tárgyaláson egy ügyvéddel jelent meg, aki pillanatok alatt bebizonyította, hogy nemhogy maga a vád, de még a fegyelmi bizottság muködése is alkotmány- és törvényellenes. Az elképedt tantestület kénytelen volt felmenteni a diákot. Késobb alattomos módon megpróbálták más úton kitúrni az iskolából - megbuktatták minden tárgyból, ugyanúgy, mint engem is akartak - de akkor az ügyvéd feljelentette a tanári kart, benyújtotta a srác független bizottság elott letett vizsgaeredményét, és hirtelen az igazgató találta magát ajtón kívül, kezében a munkakönyvével. Akkor elkeseredve nyilatkozott valami fotanár a sajtónak, hogy bizony, ma már így eldurvultak a viszonyok, hogy a diák ügyvéddel jelenik meg az iskolaszék elott, és a "kieroszakolt" felmento ítéletet a család is az iskola felett aratott gyozelemként értékeli... Hát igen, képzeld el faszikám, hogy o egy ember, és vannak neki jogai! És nem hajlandó elfogadni, hogy egyesek egy életre tönkre akarják ot tenni, csupán azért, mert teszem azt, dohányzott a vécében, vagy a focival betört egy ablakot. Jogainak egyike, hogy nem lehet védelem nélkül vád alá vonni, különösen nem egy felhatalmazás és jogi képzettség nélküli, mondvacsinált testület elott. A tisztelt tanár urak és hölgyek ezen úgy meglepodtek, hogy ezt a mai napig sem szokták meg. A legtöbb iskola tanárai még ma is azt hiszik, hogy egy személyben dönthetnek a kezük alá rendelt emberek sorsáról, és az iskola házirendje mindenható isteni törvények gyujteménye, ami ellen senki sem emelhet szót. Ha pedig emlékeztetik oket, hogy az iskola egy Magyar Köztársaság nevu államszervezet része, aminek vannak törvényei, s még ezek felett is áll egy úgynevezett alkotmány, azt nem veszik tudomásul. Erre bárki, aki járt iskolába az elmúlt X évben, számtalan példát hozhat.

Aztán itt vannak a tananyagok. Mit is tanul egy mai gyerek? No persze, csupa hasznos tudományt, amit már évszázadok, sot, évezredek óta okítanak az iskolákban. Számtan, írás-olvasás, földrajz, történelem, és így tovább. Nem is vonom kétségbe ezek szükségességét. Igazán csak a módszerrel van bajom. Itt van például a sokak által utált, mások által imádott matematika. Van egy bizonyos tudásszint, ami mindenki számára elengedhetetlen. Ez azonban nem sok, nagyjából a harmadik osztályos anyaggalbezárólag véget is ér. Van egy további szint, ami igen hasznos a mindennapi életben - ez körülbelül a hatodik osztályig tart. De amikor eljutnak odáig, hogy vektoralgebra, vagy a középiskolában a féltáblányi, teljesen céltalan másodfokú egyenletekig, a szögfüggvényekig és a logaritmusig, már olyan tudásanyagot oktatnak, ami egyrészt azért felesleges, mert csak annak van erre szüksége, aki késobb ilyen irányú tanulmányokat szeretne folytatni, másrészt pedig azért, mert aki nem akar ilyesmit tanulni, annak nem is igen van ehhez affinitása, egyszeruen nem tudja követni a bonyolult képleteket, megoldásokat, és ha megfeszül sem fogja ezt a sok "marhaságot" elfogadható szinten tudni. Nem azért, mert egy hülye debil, hanem mert ez egész egyszeruen az általánosan elsajátíthatónál magasabb szint. A matematika azonban Magyarországon a Tudományok Tudománya, aki azt nem érti, az akármilyen szakmától elbúcsúzhat, pedig nem biztos, hogy nem lenne belole például kiváló történész, zenész, festo vagy bármi, ha mindezt nem tanulná meg.

De nem csak a matematika zurös. A kémiát és a fizikát csak futólag említem meg. Ezek a tárgyak a matematika kiterjesztett változatai, és aki nem érti a matekot, automatikusan megbukik fizikából és kémiából is. Emlékszem, nekem mindig nagy nehézséget okozott, hogy a fizika- és kémiakönyvek példáinak összeállítói mindig megragadták az alkalmat, hogy egy frissen megtanult szabályhoz vagy törvényszeruséghez kapcsolódó számítási feladatokba belecsempésszék a matematikából épp akkor tanult legújabb dolgokat, és így soha nem írtak egyetlen egyszeru feladatot sem, amit megfejtve egyszeruen és gyorsan megérthettem volna a demonstrált fizikai vagy kémiai törvényszeruséget. Helyette mindig órákig tartó számítgatásba kellett bocsátkoznom, aminek a végére már azt se tudtam, mit is akartam kiszámítani, nemhogy bármit is megértettem volna az egészbol. Nyolc évnyi fizikatanulás után például fogalmam sincs, hogyan kell kiszámítani egy töltéssel rendelkezo test erotérpotenciálját, vagy hogy hogyan alakul ki a nátrium-klorid kötése. Nyilván én vagyok a tapló bunkó.

De hogy ne csak a reáltárgyakkal példálózzunk, mit tanulunk irodalomból? Csakis és kizárólag a klasszikus irodalmat, azt is csak 1945-ig, jó esetben talán megemlítve pár háború utáni írót is. Egysíkúan, felületesen. De valójában mi az irodalom, mint tantárgy? Egy pszeudoreál tudomány, amit értelmetlen semmiben lebego, bemagolt definíciók, versidézetek, költok és írók születési dátumai és szülei nevei, valamint mások által írt muelemzések sarokpontjai tesznek ki. Egy halom értelmetlen adat, amit visszaböföghetek ugyan, de fogalmam sincs, hogy miért kéne mindezt tudnom. Ha egy verset tanulunk, azt nem egyszeruen a kezünkbe adják, hogy "tessék, ez egy vers, amit egyszer azért írtak, hogy örömöd leld benne, olvasd el, biztosan tetszeni fog", hanem helyette megparancsolják, hogy másnapra tanuld meg szóról szóra, és lediktálják, hogy "ezzel a verssel a költo azt akarta mondani, hogy..." Nincs lehetoség arra, hogy saját értelmezést építs fel, hanem közlik veled, hogy ez ezt jelenti, és kuss, megnéztük a szótárban, szóval mi már tudjuk, szóval írd le, és holnapra tudjál beszélni errol a versrol, úgy, ahogyan egyszer valaki más beszélt róla, különben megbuktatunk és nézhetsz! Az irodalomtanítás így mindent megtesz azért, hogy az emberekkel egy életre meggyulöltesse a könyveket, az olvasást. Maga az irodalom ilyen módon való tanítása az, ami a magyar népet lassan megfosztja kultúrájától. Ugyanígy utáltatják meg az emberekkel a színházat, a drámát, a festészetet, a népdalt és minden mást. Az összes kultúrális tárgyat ugyanis hasonlóan tanítják, mint az irodalmat. Ének-zene? Ha nincs hangod, nem vagy ember. Rajz? Ha nincs térlátásod, dögölj meg.

Pedig a sok felesleges maszlag helyett mennyi hasznos dolgot lehetne tanítani. Például biológiából mindenféle ökörségeket sulykolnak a genetikáról. Elismerem, érdekes tudomány, csak semmi értelme megtanítani, ha valakit nem érdekel. Helyette viszont taníthatnának elsosegélyt, betegségek kezelését. Hány ember hal meg évente Magyarországon azért, mert balesete után nem kap szakszeru elsosegélyt? Ott vannak körülötte a többiek, egy mozdulattal meg lehetne menteni, de nem, mert a mentok telefonszámán kívül nem tudnak mást, aztán mire a kocsi kiér, már vége a szerencsétlennek. Földrajzórán talán nem kellene a Föld összes országának ipari struktúráját bemagoltatni, hanem például meg lehetne tanítani a gyerekeket térképet olvasni, távolságot mérni, esetleg, ha már modern iskola vagyunk, GPS-t használni. Történelembol nyugodtan lehetne az 1945 utáni korszakot is tanítani, hiszen a legtöbb iskolában eddig tart a történelem, vagy legfeljebb 1956-ig. Számítástechnikából nem csakis és kizárólag a Windowst kellene tanítani, és konkrét szoftverek adott verzióit, hanem egyfajta szemléletet, ami alkalmassá teszi a diákokat késobb más szoftverek muködésének elsajátítására. Technikaórán lehetne tanítani autóvezetést, legalább elméletben, esetleg közlekedési ismereteket, és nem csak futólag, egyetlen óra keretében. Testnevelésórán is több értelme lenne, ha a céltalan formagyakorlatok és az udvaron való futkározás helyett valami célszerut tanítanának. Igy például taníthatnának egyszeru önvédelmi fogásokat. Tessék, hogy ne legyek militáns? Nem, nem azt mondtam, hogy mindenkibol neveljünk fekete öves karatést, hanem azt, hogy tanítsuk meg a gyermekeinknek, hogy néhány egyszeru mozdulattal megvédhetik magukat anélkül, hogy akár magukban, akár a támadóban kárt tennének. Tessék, hogy kitörne a káosz, ha a gyerekek az iskolában verekedni tanulnának? Nos, Japánban például a karate is része az iskolai oktatásnak, mégse rugdossák szét egymást az utcán. A küzdosport önfegyelemre oktat, sokkal jobban segít megismerni a saját testünket, és annak képességeit, mint, teszem azt, hat kör futás a tornaterem körül. Ráadásul a mindennapi életben is hasznát lehet venni. Tíz-tizenöt év alatt drasztikusan lecsökkennének a bunözési mutatók, ha a lakosság szinte minden tagja képes lenne valamilyen szinten az önvédelemre, és a küzdosportok nem valami félelemmel vegyes tisztelettel kezelt, misztikus harci tudományok lennének.

Be lehetne vezetni egy csomó olyan tantárgyat, amit más országokban kiváló haszonnal oktatnak, mint például a háztartástan. Lehetne tanítani, hogyan kell a milliárd különféle állami okiratot kitölteni: adóbevallást, biztosítási papírokat, cégbejegyzést, akármit. Megjegyzem, régen volt is ilyen tantárgy, úgy hívták, állampolgári ismeretek. Különleges foglalkozások keretében el lehetne vinni a gyerekeket állatmenhelyekre, vagy nagygazdaságokba, ahol nem csak szigorúan kettes sorban haladva, messzirol nézhetnék meg az állatokat, hanem oda is mehetnének hozzájuk, segíthetnének ellátni oket, és láthatnák, hogy ezek is érzo lények, nem pedig valami mozgó, szorös izék, amikbol majd párizsi lesz.

Mi lenne, ha a középiskolák átvennék az egyetemek rendszerét, és az egyes tárgyakat nem kötelezoen oktatnák, hanem választhatóként? Nem osztályokban, hanem tankörökben, és mindenkinek kötelezoen fel kellene vennie egy bizonyos óraszámot. Teszem azt, ha valakit a történelem és az irodalom érdekel, akkor lenne neki tizenakárhány ezekbol egy héten, de kevesebb matematikát tanulna, és azt is egy alapszinten, minden felesleges sallang nélkül. Nem lennének olyan problémák, hogy az egyik osztály már elérte ezt vagy azt a részt a könyvben, a többi pedig nem, mert mindenki egyformán tanulna. Nem lennének lemaradók, akik miatt az egész osztály áll, mert csak az menne egy bizonyos tárgyat tanulni, aki akar is. Ne felejtsük el, a középiskola nem kötelezo dolog, semmit sem veszítenénk egy ilyen rendszerrel, hiszen aki nem akar tanulni, nem akarja felvenni a megszabott számú órát, annak nem kötelezo iskolába járnia sem.

Persze hiú dolog abban reménykedni, hogy a közoktatásban belátható idon belül bármi is megváltozik. Emlékezhetünk, úgy egy éve a kiváló pszichológus, Vekerdy Tamás hasonló ötleteket vetett fel, mint itt én. Azonnal a teljes pedagógustársadalommal találta szembe magát, akik dühödten védték saját kis világukat, és mindenféle reformot kerek perec elutasítottak. Hát persze, hiszen ha valami változik, veszélybe kerülhet az o kis zárt világuk, esetleg ellenorizheto lesz, hogy mit muvelnek, és netán vége lenne a basáskodásnak. Sot, még a végén ok kerülnének iskolapadba, hogy megtanuljanak valamit, amit tulajdonképpen már rég oktatniuk kellene, csak nem értenek hozzá.

Marad tehát az elbaszott iskolarendszer, az elmeroggyant tanárok, akik hisztériás rohamot kapnak az órán, nem képesek kitölteni egy urlapot, és azt se tudják, hol kell bekapcsolni egy számítógépet. Akik a saját szaktárgyuk konkrét órai anyagán kívül semmit sem tudnak a világról, de nem is akarnak tudni, jó ez így. És miattuk szívja meg nem csak sok millió gyerek, akikbol felnövekedve apatikus, félanalfabéta, valóságshow-bámuló droid lesz, hanem az a néhány szerencsétlen hülye is, aki komolyan veszi a tanári szakmát, éjjel kettokor még dolgozatokat javít, és komolyan felkészül az óráira, hogy valami érdekeset is mondjon. Ok vannak kevesebben, és minden iskolában tapasztalhatjuk, hogy féltékeny kollégáik elobb-utóbb kitúrják oket a tanári karból. Nem egy tanár ismerosöm van, aki a szünetekben már fel se megy a tanári szobába, hallgatni a többiek nyavalygását, hanem inkább a diákokkal beszélget. Sokkal értelmesebben.