DROID-115
2004.06.14.

Pozsonyból visszatérve egy igen hosszú levél fogadott a messageboxban. Iceclon fedõnevû barátunk egy ideje a Droidzóna lelkes olvasója, ami szép és jó. Találkozott egy droiddal, ami viszont nem szép, és nem jó. Érdemes elolvasni rekordhosszúságú írását, ami a magyar "orvostudomány" mélyére enged betekintést. Magam nem tudom, sírjak-e vagy nevessek ezen, igazság szerint mindkettõt lehet, de az utóbbi csak a szerzõ sajátos öniróniájának köszönhetõ. Már többször elgondolkodtam azon, mi lenne, ha az orvosokat átnevelnénk egy kicsit, és a gondolkodásukat a mai "ide a pénzt, különben szarok a betegre" hozzáállásról az "oké, oké, mindent megteszek a betegért, mert nem akarom, hogy baseballütõvel szétcsapják a hülye fejemet" alapgondolatra változtatnánk? Az alábbi írás ismét közelebb vitt ehhez a gondolathoz.
Több bejegyzést is olvastam arról, hogy a sok vadbarom miket mûvel, pl.: a protkós higénia-bajnok, vagy a technokolos szemüvegkeret esete. Én elmesélném mi történt velem 5 éve, néhány hiperdroid orvos közremûködésével. A történet megértéséhez el kell mondjam, az elõzményeket...

Egyéves koromban fertõzéssel kerültem be egy budapesti kórházba, ahol, hála az akkori rendszernek, teljes elszigetelésben voltam vagy 4 hónapig. Ez tök fölösleges volt, mivel a fertõzésbõl pár hét alatt kigyógyultam, de feltûnt nekik (szinte csoda hogy ezeknek feltûnik valami....), hogy olyan vagyok mint a rongybaba. A diagnózis végül az lett, hogy súlyos izomsorvadása van a gyereknek, anyuka vigye haza, jobb ha otthon purcan ki. Ezzel le is lettem tudva a kórház számára.

Azért nem adtam könnyen az irhám, bicikliztem, úsztam, vittek tornázni stb. 5 éves koromban még mindig éltem, de rendkívül gyenge voltam, járni alig bírtam, mert hamar elfáradtam, ez természetes az izomsorvadásnál. Anyu egyik nap fellapozott egy újságcikket, amiben egy francia kutatóintézetrõl írnak, ahol miopátiás betegeket (vagyis izombetegeket) vizsgálnak és korszerû kezeléseket alkalmaznak. Anyu döntött: irány Párizs! De egy vasunk sincs, fater egyedül dolgozik az egész családra (én, Anyu, Bátyám), mert Anyu velem van otthon. Így 89-ben az állambácsi segítségét kértük, mindenféle törvényre hivatkozva. Beleegyezték, hogy fizetik a korházi számlát, és az útiköltséget. (Az senkinek se jutott eszébe, hogy az ottani szállást és az étkezést mibõl fizetjük, de mind1) A kikötés az volt, hogy egy orvosi szakvéleményt kell írni arról, hogy a betegségemmel csak ott tudnak valamit kezdeni. Az elsõ orvos kedvesen Mutter arcába mondta:

- Mit képzel maga? Ha Párizst akarja látni, menjen az IBUSZ-szal. Törõdjön bele hogy a fia meghal így is, úgy is!

Anyu ettõl bepöccent, aztán csak kibuliztuk, hogy kikerüljünk. (meg kell mondjam, hogy én voltam az elsõ aki így kijutott külföldre gyógykezelés címén) Ott kint megállapították, hogy egy kibaszottul ritka betegségem van, amit egy Viktor Dubovicz nevû fasziról neveztek el. A betegség tömör és velõs leírása (amire a világon senki se volt kíváncsi, mert amirõl nem hallottak, az nem is érdekli az orvosokat itt MO.-n), annyi, hogy kötött gerinc szindróma, és ezzel nem lettünk okosabbat. Felírtak egy nagy rakás gyógyszert, úgymint fehérje pótló koncentrátumot, mesterséges karnitint, szívgyógyszert, és annyi vitamint, hogy a pofámba alig fértek be a tabletták. Mire hazaértünk, megvolt a rendszerváltás, bár ez érdekelt a legkevésbé 6 évesen :)

Mindemellett a magyar orvosok innentõl kezdve le se szartak. Szedtem a gyógyszereket, és ha pl. leestem a hintáról és a bokám érdekes színárnyalatokat vett fel, a doki reflexbõl mondta, hogy õ nem lát el, csak tudnám miért... Mindezek után eljött az idõ, hogy iskolába menjek, igaz, úgy néztem ki, mint egy második világháborús koncentrációs tábor törzsvendége. A legközelebbi iskolába írattak be, ami hozzánk a legközelebb volt. Bár az Anyukám és a bátyám is oda járt, engem már nem fogadtak szívesen. Érdekes jelenség voltam az egészségesek között, de valahogy túléltem...

Ahogy elkezdtem nõni a betegség igazi mivolta kezdett elõjönni, ami úgy nézett ki, hogy a csontjaim, belsõ szerveim stb. mindenem a normális ütemben nõtt, kivéve a mozgató inakat. Az izomzatom amúgy sem volt a sorvadás miatt (Stephen King rulz) [a faszt rulz, õ egy másik droidsztori lesz - tomcat] de az inak, amik nem nõttek, idõvel olyannyira eldeformálták a testem, hogy a hátam olyan lett, mintha egy 1 méter átmérõjû labdára ráfeküdtem volna, és úgy maradtam. A fejemet már nem bírtam elõrehajtani. Amikor mentem egyik terembõl a másikba, ezzel a tartással a plafonon kívül nem láttam semmit, ami ha megszólítottak a folyosón vicces volt, mert a séróján kívül nem sokat láttam abból, aki hozzám szólt. A karjaimat nem bírtam kinyújtani, a könyököm csak derékszögig tudtam hajlottak, ami megspékelte a klótyozás örömeit, mivel a vállaim addigra már egyáltalán nem mozogtak. És a ráadás, hogy nem tudtam a teli talpamra lépni, mert az Achilles-inam is rövid volt, bár valamennyire egyensúlyban voltam, és tudtam minden segítség nélkül járni. A sok droid a folyosókon állandóan fellökött, én meg csak repültem :) De a látvány az nem lehetett semmi, egy 120 centis pacsizókutya-forma emberke balettozik a folyosón, Lagzi Lajcsi szinten izzadva. Az évek alatt az orvosok ugyan úgy szartak magasról az állapotomra, és Budapesten, egy rohadt gyógytornász se ért rá délután, mikor végre kiszabadultam a droidképzõbõl. Néha-néha egy-két droid doki kedvet kapott, hogy feltrancsírozza a lábam, de az agyasnak el kellett magyarázni, hogy ha a lábam megmûti, akkor nem leszek egyensúlyban, ergó: megdögölhetek egy ágyon fekve. Egy másik kitalálta, hogy a gerincemet végigvágja, és kicsavarozza acélcsövekhez... Attól függetlenül, hogy én is beállhatnék majd alkalomadtán olajcserére, gondolkodtatóba ejtettem a profot, hogy mégis hogy képzeli, mikor a gerincem rendben van, csak a mellette lévõ inak éppen rossz passzban vannak. Ilyenkor általában vérvörös fejjel tessékeltek ki engem és Anyumat a rendelõbõl, ezzel le is volt tudva minden.

Nahh ennyit az elõtörténetrõl, jöjjön a fõvonal. Nyolcadikos koromban kerestünk helyet ahol lehet tornázni, és balszerencsémre találtunk is egyet, a Budai Gyermekkorház orthopédiai osztályán. Hetente kétszer mentünk oda, és a torna, amit csináltunk, hasznos volt. 14 évesen 170 centivel, nulla izomzattal nekifeszültem, és nagyon-nagyon lassan kezdtem erõsödni. Egyre könnyebb volt az inak által behatárolt mozgásom. Ezzel el is érkeztünk a droidbemutatóhoz: a gyógytornász, aki a Vörös Droid a történetben, elmesélte az esetemet az Adjunktus droidnak, aki úgy gondolta, az esetem több elõadást, publikációt, szakmai sikert hozhat neki ha tud valamit kezdeni velem. Adjunktus Droid felvázolta a helyzetet a Vezetõ Droidnak, aki az osztály fõnöke volt, és rábólintott az egészre.

Miután kitaláltak magukban mindenfélét, nekünk egy picit késõn szóltak, de végül csak kibökték, hogy jó lenne ha befeküdnék két hétre, és akkor minden nap tornáztatnának, meg csinálnának nekem valami elbaszott fûzõ-teknõspáncélt. Gondoltuk, nem lehet rossz, bár rühellem az orvosokat is, és a korházakat is, de mindent a cél érdekében. Elsõ nap lightosabb torna, nagy vizit, ahol Vezetõ Droid, aki egy alacsony, dagadt, öntelt hólyag volt, utasított, hogy a nyakamnál fogva lógjak a levegõbe úgy 20 percig, aztán vegyenek rólam gipszmintát a fûzõhöz. Ez érdekesen hangzott. Fõleg mert ezt a nyaknyújtást úgy oldották meg, hogy az ágy támláját felemelték függõlegesre, majd beakasztották a tarkómat az ágy tetejébe, a seggem meg had lógjon a levegõben. Na most kérdem én, ki az aki elsõ nap, csak úgy, egy Vezetõ Droid ötletére, egy acélvas kereten lógva, amitõl az egész hátam feszült mint az istennyila (kérd meg a haverod, hogy csavarja ki a kezed, és mikor már ordítasz a fájdalomtól, kezdje el 30 kilóval még nyomni elõre, megtudod milyen érzés) máris meggyógyul? Mondanom se kell, negyed óra után úgy jöttem le onnan ahogy voltam.... amitõl egyébként másnap rendesen be volt pöccenve az ürge. A gipszeléssel nem volt semmi probléma, többször csináltak már nekem ilyen gipszelést, tök fölöslegesen, de eggyel több vagy kevesebb nem számított, hadd örüljenek. A gipszelésen egyébként megismertem Csicska Droidot, aki gyakornokként volt ott, és akkora paraszt volt, hogy még.

Azt tudni kell, hogy ugye ilyen karokkal és testtartással nem tudok egyedül klotyózni. 14 évesen, amikor minden bajom volt az idióta hormonok miatt, amik egyébként is meg voltak kergülve a sok hülye gyógyszertõl amit 12 éves koromig szedtem, úgy gondoltam, hogy a nõvérkék ne segítsenek, anyukám meg amúgy is egész életemben velem volt mindenhol, minden kórházban, hát itt se hagyjon egyedül. Nem is hagyott. Egyik nap Csicska Droid odajön az ágyamhoz, amikor Anyu éppen jött vissza a közértbõl, és azt mondja, beteges a kapcsolatunk. Csak úgy, minden nélkül. Azért nem semmi. Itt hadd tegyem hozzá, hogy mióta élek, Anyu mindig mellettem volt, a régi kormány idején kijuttatott Párizsba, ápolt, amikor haldokoltam egy sima náthától is, és akkorra már csak annyit kellett csinálnia egész nap, hogy 3 óránként kijött velem a slozira, és egy mozdulattal lerántja a gatyám, majd vissza fel és passz, ezzel le is volt tudva, közbe olvasott, evett tévézett. Csicska Droidnak ez volt a beteges. Ez úgy kicsit lehangolt akkor, de aztán jött az Adjunktus Droid, és kitalálta, hogy a karomat úgy nyújtja, hogy legipszeli csuklótól vállig, könyökhajlatban kettéfûrészeli, a mûtõs segéd droiddal ketten szétrántják a karom, és a résbe egy faéket tesznek, majd leragasztják. (A fent említett, karkicsavarásos effektussal lehet ezt is próbálgatni.) De hogy ne tartson sokáig ez a módszer, másnap újra rántottak egyet a karomon, és egy nagyobb éket tettek be. Hát egy picit fájt.... amit szóvá is tettem, de Adjunktus Droid csak legyintett, és mondta, hogy csak hisztis vagyok. Nahh, ekkor kedvem lett volna tiszta erõbõl úgy pofánbaszni hogy csak na (egyébként halál komolyan az jutott eszembe akkor amit a Revenge of School-ban az egyik tanárnõ agyalásánál volt ékesen megfogalmazva, a szöveget azóta már elfelejtettem sajna). Ez az érzés az iskolában is elég gyakran elõjött, mármint hogy szívesen agyba-fõbe verném a célszemélyt, de a kar teljes izomzatának hiánya, és a korlátozott mozgás elég visszatartó indok volt. :)

A második hét után, a torna, a nyakbeakasztás és a kar ékelése (és mindez együtt kifejezetten kellemes érzést nyújtott) hasznosnak bizonyult, ugyanis a mozgásom egyre könnyebb lett, és az inak, igaz millimétereket, de mozdultak. Ennek fõleg azért örültem, mert mindig a mûtétek ellen voltam, fõleg a magyaroknál, mert azt elsõ kézbõl tudom, hogy a magyaroknál egy Achilles-mûtétnél a talp-sarok vonalától egészen a vádli elejéig szétvágják a lábat, de szinte direkt úgy, hogy minél gusztustalanabb legyen utána az a láb... Franciaországban ugyanezt egy 3 centis, pici bevágással elintézik, ráadásul olyan helyen, hogy késõbb még azt se lehet látni. Nahh, szóval úgy döntöttünk, hogy bent maradunk még pár hétig, és meglátjuk mi lesz, hátha sikerül rendbe jönnöm. Folytatódtak a napi rutinok, a kezem pokolian fájt, a nyakam még jobban, hiába pakoltunk párnát a tarkóm és az ágy vasváza közé. Nemsokára elkészült a fûzõ elsõ verziója, ami teljesen merev volt, olyan mint egy fehér teknõspáncél. Az egész egy összefüggõ mûanyagdarab volt a hátamon, amit úgy rögzítettek, hogy a mellkasomra raktak egy kisebb mûanyag lapot, és a kettõt összecsatolták. A látvány érdekes lehetett, tetõtõl seggig mûanyagban, a karom meg elõregipszelve - ilyen kézzel az étkezés, amit szerettem egyedül elintézni, elég érdekesen nézett ki - és mindemellett a fûzõ elég keményen nyomta a tarkómat elõre, ezért a készítõ meghagyta, hogy naponta csak 1 órát lehet rajtam, mert olyan erõvel nyomja a tarkóm hogy káros lehet. Mellesleg a mellkasomat is szorította, tehát a légzés se volt túl egyszerû benne. A csatok olyan helyen voltak, hogy nem tudtam levenni egyedül, elõregipszelt karral fõleg nem.

Eltelt megint 1 hét, a nyakam 2-3 millimétert megint nyúlt, és nekem ez a kevés is nagyon szembetûnõ. Közben a karom már legalább 10 centit nyúlt, persze megint érdekes hangokat adtam ki magamból mikor csinálták az ékelést, erre a reakció a szokásos volt az Adjunktus Droidtól: hisztis vagyok. Egyik reggel jött a nagy ötlet Adjunktus Droidtól! Csináljunk a nyakamra is egy gipszet, amivel ugyan úgy lehet majd nyújtani a nyakam elõre, mint a kezem. Na ekkor már láttam, hogy a banya pályázik a Mengele ösztöndíjra. Mondtam neki, hogy ezt erõsen verje ki a fejébõl, mert nincs az az Isten, hogy én a karom mellett még a fejemet is begipszeltessem. Érdekesek lettek volna akkor az éjszakáim, meg amúgy is azok, hülye ez. De kiskorú voltam, Anyué a döntés, fater soha a büdös életbe nem jött velünk sehova, õ dolgozott mindig, szinte sose láttam, de legalább a netet volt mibõl fizetni. Anyu persze mindent ki akart próbálni ami segíthet, és végülis meg lehet érteni, hiszen amióta vagyok, azzal szívatta mindenki, hogy meghalok, és minden elérhetõ lehetõségbe kapaszkodni kell. Hát jó, be a gipszelõbe, durván 1 órával késõbb, a teljes stáb bevonásával sikerült 40 kiló gipszet pakolni a fejemre úgy, hogy az egész a lapockámig ért. Ráadásul a gyökerek szarul rakták rám, és miközben kötött meg a gipsz, kicsi, éles tüskék keletkeztek belül, ami egy kiadós akupunktúra kezelésnek is megjárta. A másik fele, hogy ahova az éket kellene berakni, pont a nyakszírtnél volt, és tapasztaltabb emberek tudják mivel vágják szét a gipszet... egy kellemes körfûrésszel. Hát, nem tetszett az ötlet, hogy a nyakamnál TMK-zanak. De parancsszóra az összes emberke, tetõtõl talpig gipszben úsztak õk is, egyszerre elengedett, ami érdekes érzés volt. A hátra felé hajló hátam a saját súlyomat is alig bírta el, nemhogy plusz 40 kilót... a lényeg, hogy az utolsó pillanatban, a reccsenés elõtt elkapott el az egyik hátul álló, aki éppen a pofájáról kaparta a gipszfoltokat. Szerencsémre Adjunktus Droid és a díszes társaság belátta, hogy ez nem nyerõ, így levették. Ezek után még sírnak, hogy nincs pénzük, mikor ennyi gipszet kibasztak a picsába a semmiért, nekem meg majdnem eltörték a gerincem, aranyos.

Ezután Adjunktus Droid bepöccent, és mikor látta, Anyu elment valahova, behivatott ékcserére, de a gipsz annyira darabokban volt, hogy új kellett. Jött a Csicska Droid és a Segéd Droid is, hogy nekem essenek és újragipszeljenek. Egy-két fontos dolgot meg kellett állapítanom a kezemrõl amirõl levették a gipszet: legalább 20 centit nyúlt a gipsz alatt, nem bírom könyökbõl mozgatni, fele olyan vastag a nyújtott karom, mint a másik, és csak a végén vettem észre, hogy a gipsszel együtt a bõrt is levették a könyökömrõl. (Hmm, mintha olvastam volna egy hasonló droidstory-t egy hajléktalanról, akinek a gipsz pár évtizedig rohasztotta a lábát.... ez elég kellemetlen tud lenni.) Mit sem törõdve ezzel, újra kezdték begipszelni a karom, csakhogy közben megjött Segéd Droid 2, és utasított, hogy forduljak hanyatt a fûzõbe. Sejtettem, hogy valami készül, mert mióta ilyen a hátam, még nem fordultam hanyatt, csak amikor két aranyos srác a suliban tiszta erõbõl nekem jött, én meg repültem pár métert, és a tarkómon landoltam, a kõpadlón. Aztán kapcsoltam, hogy rám akarják gipszelni a fûzõt, ha már nem sikerült a gipszes változat. Ekkor már ellenkeztem, de Adjunktus Droid elkezdte a másik kezemet is gipszelni, ami már tényleg nem tetszett, és próbáltam szabadulni, de a már aposztrofált erõnlétemmel ez lehetetlennek bizonyult. Mikor herétõl fejtetõig gipszben visszavittek az ágyamhoz, ki is akartak kötni, annyira ellenálltam. Akkor jött be Anyu, és leállítatta a kikötést. Hát, így az alvás max hiú ábránd lehetett volna, mert ettõl a kellemes gipsz mennyiségtõl ülve lehetett volna csak aludni, a viszintes elrendezésem nem lett volna célravezetõ. Pár órával késõbb kiderült, a légzés és a nyelés is elég nagy kihívás beszorított fejjel, amit a fûzõ akkor már vagy 5 órája egyfolytában nyomott elõre. Közbe morogtam mint állat, és hogy kicsit viduljak, két morgás között elmormogtam, hogy "Bassza, meg... szét szivatnak, és még ráadásul 2000 szilvesztere is péntek 13.-ára esik" A nõvérke úgy bekajolta, hogy ment is a többieknek elmondani, hogy mekkora szívás lesz a szilveszter. Fél óra múlva azért szóltam nekik, hogy gondoljanak utána picit. Végül este bementünk a gipszelõbe , és egy fûrésszel levették a fûzõt, de a karomról nem vehettük le a gipszet. Másnap Adjunktus Droid felháborodottan jött oda leugatni, hogy hogy mertük levenni, meg hogy nem tudja elképzelni miért nem tudtam benne nyelni, és kérte, hogy mutassam meg... Gondoltam, jó, pill, mindjárt felvágom a torkom, aztán lehet kukkolni, csak picit elmebeteg a nõ.

Teltek, múltak a hetek, közbe elkészült a fûzõ kettes változata, azzal a különbséggel, hogy ez nem a mellkasomba kapaszkodott, hanem a vállaimba, és a nyakamat úgy nyújtotta, hogy hátul volt két csavar, és minél többet csavarták, annál erõsebben feszítette elõre a fejem. Az ágy ehhez képest leányálom volt. Közben mind a két karom egyszerre nyújtották, és mind a kettõ szépen nyúlt, csak engem rohadtul zavart, hogy akkori helyzetemben nem tudtam egyedül wc-n ügykezelni, tisztálkodni, stb. bár az még megmaradt nekem, hogy a kaját a pofámba tudtam pakolni. De most, hogy mind két kezem elõre lett gipszelve, kibaszottul idegesített, hogy még etetni is kellett. Nos a történet idáig is elég rendesen bõvelkedik droid megnyilvánulásokban, de 3 hónap kínzás után Adjunktus Droid beleadott apait, anyait. 3 hosszú hónap alatt az a kezem amit elsõnek gipszeltek teljesen kinyúlt, igaz inkább hasonlított egy cérnaszálra, mint a kezemre, de ez mellékes volt, örültem hogy ki van nyújtva. A hátam még mindig nagyon görbe volt, de közel sem annyira, mint amikor bekerültem. A nyakam is valamivel elõrébb volt, már nagyon tetszett hogy a plafonok után láttam az emberek fejének a tetejét is, és már séróból azonosítani tudtam ki beszél hozzám.

Egyik nap az aneszteziológus, aki a mûtéti napon, hetente egyszer, átjön az orthopédiára, és akkor sorba mûtik a hullajelölteket, odajött, amikor én éppen pihentem egy Anyu-szendvics felett, és bambán bámultam a tévét. Ez az orgyilkos elkezdte tapizni a derekam. Kérdezem, mit akar?

- Jöttem megnézni, hova szúrhatom az epidurált.

Én csuklottam egyet, és érdeklõdtem, honnan a faszból képzeli, hogy engem érzésteleníteni kell deréktól lefelé. A válasz nem késett, ki vagyok írva a jövõ hétre Achilles-mûtétre. Számon kértem Adjunktus Droidot és a Fõnök Droidot, hogy mégis hogy képzelik, hogy csak úgy kiírnak, meg egyáltalán, nem fognak megmûteni, amikor az inak nyújthatók megfelelõ kezeléssel (lásd: karom és a hátam)?!? Úgy esnék hanyatt mint a takony, ha ezzel a hátrahajló háttal telitalpra lépnék vaz. Nahh ekkor hívták a pszichológust hozzám, hogy akaratos, hisztis, kezelhetetlen vagyok. A pszichológus leányzó (hormonok rulz, csak kár hogy fakabát volt a férje, mind1) meghallgatta a helyzetet, meg hogy miket csináltak, rögtön mellénk állt, és mondta, hogy ne hagyjuk csak úgy ezt csinálni. Mikor az Adjunktus Droid fülébe jutottak ezek a szavak (nem tõlem), akkor többet nem láttam a leányzót, azzal a címszóval tûntette el a droid, hogy kezdõ volt. A soron következõ ékeléskor Adjunktus Droid meg a Fõnök Droid megfenyegették Anyámat, hogy ha nem írja alá a beleegyezõ nyilatkozatot, kirúgnak minket a korházból. Tisztában voltunk azzal, hogy Magyarországon a büdös életbe nem fognak máshol kezelni, így Anyu kénytelen volt aláírni. Én akkor már teljes mértékben ellenálltam, de mivel nem töltöttem be a 18-at, akár erõszakkal is bevihettek volna a mûtõbe, és az csak nekem lett volna a rosszabb... Igazából akkor kellett volna bebaszni egyet a droidoknak, és hazahúzni a picsába, de utólag okosnak lenni olyan, mint elõre hülyének. Jöttek azzal, hogy rutin mûtét, fél óra és kész. Attól teljesen kiakadt az összes droid, hogy meg mertem kérdezni, mégis hogy fogják csinálni, pl. hogy fognak altatni, hogy fogok a mûtõasztalon feküdni stb. Na most azt tudni kell, hogy általában a felnõttek se kérdezik meg, hogy mi lesz, nem hogy egy gyerek, ettõl teljesen ki voltak akadva, de olyan szinten, hogy már üvöltöztek velem. Mint késõbb kiderült, a kérdéseim teljesen jogosak voltak, és azért voltak ilyen pipák, mert végig igazam volt. Jahh és azt le kell szögezni: képes voltam járni! Úgy akartak megmûteni, hogy járóképes vagyok. Ki tudtam menni magamnak vizet önteni, képes voltam egyedül ételt csinálni, ha nagyon muszáj volt, különbözõ eszközökkel még a sárgát is ki tudtam rakni a slozin, de azt fél órával hamarabb el kell kezdenem. A mozgáskorlátozottaknak van egy skálájuk, hogy mennyire képesek mozogni, mennyire önellátóak. Ha jól emlékszem a 25%-tól felfelé van a 3-as szint, aztán a 2-es szint, és az 1-es szint ami a 100%, tehát teljesen képtelen mindennemû önellátásra. Én a 3-as kategória voltam akkor. Nahh aztán be a mûtõbe...

Kínzóim három órán át basztatták a két lábam, Z alakba bemetszették az inakat, és levarták, így szépen lehetett volna normál pozícióba húzni a sarkam, vagyis, hogy ne lábujjhegyen, hanem telitalpra tudjak lépni, de amire a sok agyas nem gondolt, hogy az idegköteg feszülése miatt nem lehet majd teljesen lehúzni. Szerencsére nem éreztem semmit, és végig aludtam az egészet... Bevittek az õrzõbe, és ott szépen pihiztem, és néztem a Dragonball-t, míg nem Adjunktus Droid bejött a szobába, és semleges arckifejezéssel mondta, hogy nem tudták lehúzni a sarkam rendesen az idegköteg miatt, ezért majd kell még rajta korrigálni. Picit azért otthon vagyok a témában (ezért tudtam olyan jókat kérdezni a mûtét elõtt, hehe) és hallottam ilyenrõl, semmi komoly csak egy plusz mûtét, elsõnél se éreztem semmit. Másnap vígan vagyogatok, csak már kezdett kicsit kényelmetlenné válni a hosszú hasalás... meg a kötelezõ infúzió, mígnem Segéd Droid 1 és 2 be nem jöttek a szobámba, lecsatoltak az infúzióról, felkaptak, és berobogtak velem a gipszelõbe. Hát sejtettem, hogy nem keringõzni akarnak velem, amúgy nem vagyok puhatökû emberke, sok mindennel szembenéztem, és mindig álltam a sarat, de itt most egy picit kicsordult a könnyem útközben, mert már tudtam mi fog történni. Letettek a gipszelõben az asztalra, még véletlen se vittek volna steril környezetbe, a falról a fél vakolat le volt zuhanva, de látszólag ez senkit nem zavart. A frissen mûtött lábaimról mint az elmebetegek, tépkedték le a gipszet. Ugye nekem háttal voltak, semmit nem láttam, csak kurvára fájt, ahogy rángatták a lábamat, míg egyszer csak jött a csatakiáltás Adjunktus Droidtól: fogják le! Hatan rám ugrottak, a Csicska Droid (aki mondta azt rólam meg Anyumról) elkapta az egyik frissen mûtött lábam, és tiszta erõbõl megtépte a színtiszta idegköteget azzal, hogy lefeszítette a lábfejem. Hát az bassza meg.... amilyen üvöltést levágtam, szerintem még a Dunánál is hallották. (Itt eszembe jutott, az a történelmi droid bejegyzés, ahol ecsetelve volt, hogy 4 fogat lehet mûtét mellett kivenni, mert idegi sokk, szívmegállás, agyérgörcs, stb... nahh most a fogakban a gyökér csak idegvégzõdéseket tartalmaz, amit nekem nyújtottak, az meg a vastag idegszál, ami továbbmegy az egész lábfejembe). Nahh, én kész voltam teljesen, üvöltöttem, káromkodtam, mindent csináltam, hogy szabaduljak, de nem... jahh és persze még ott van a másik lábam is! Reccs. Nahh hát ezt nem kívánom senkinek. Legipszeltek, és visszacibáltak az ágyamra. Anyu már a számba tömte a papírzsebkendõt, olyan szinten káromkodtam. Erre Csicska Droid odaszól Anyámnak:

- Nem tudjuk mennyi volt ebbõl a hiszti és mennyi az igazi fájdalom

És ezt halál komolyan gondolta! Erre bejött Adjunktus Droid (én folyamatosan sírok, üvöltök, káromkodok, agonizálok a fájdalomtól) és így szól megint Anyumnak:

- Ugyan, ez csak egy pillanatig fáj!

Nahh ja, persze, csak ne felejtsük el, hogy megrántották, és a megrántott feszülõ helyzetbe gipszelték le a lábam, vagyis ezzel az erõvel egy ruhacsipeszt is foghattak volna, és a seben keresztül közvetlen az idegre csíptethették volna, az kevésbé fájt volna. Az ajtóból visszanézve beüvölti, hogy "jahh és ezt még kétszer meg kell ismételni, mert még mindig nincs lent teljesen a sarka". Nahh kész, ez a mélypont. Estére a gipszemet lucskosra véreztem, de ez szerintük természetes. Másnap észrevettem, hogy pokolian éles fájdalmat érzek a térd hajlatomban, ha ki akarom nyújtani. A térdemben és a kézfejemben lévõ inak voltak az egyetlenek, amik rendesen fejlõdtek az évek során, így azokat 100%-osan tudtam használni. Két napra rá újra jöttek a droidok, és vittek a gipszelõbe. Akkor, nagy kegyesen, vénába kaptam algopirint, ami kb olyan mint fasznak a gyûszû, de ez nem zavarta õket. Megint fel az asztalra, és megint mind a két lábamat tiszta erõbõl lefeszítették, csak most újítottak: a gipszet nem szedték le teljesen, hanem bokahajlatban körbefûrészelték, majd a nyújtás után legipszelték. Nahh akkor már irgalomért könyörögtem. Mint késõbb kiderült, ezzel, hogy bevágták, a gipsz éle úgy körbevágta a lábam, hogy évekig sötét csík maradt utána. Ezek után volt egy kis idõnk, mert a következõ nyújtás 1 hét múlva volt esedékes.

Közben az Adjunktus Droid észrevette hogy nem nyújtom ki a térdem (persze hogy nem, mert baszottul fájt, és nem volt kedvem magam szívatni). Egyik nap az anesztes faszi bejött megnézni hogy vagyok, és látta, mi történt. Elmondtuk, a faszi falfehér lett, és mondta, hogy ebbe simán belehalhattam volna, már az elsõ nyújtásba is, nem hogy négybe. Elmondta, hogy a nyílt törés helyrerakása érzéstelenítés nélkül olyan ehhez képest, mint a szúnyogcsípés. Azt is mondta, hogy csak nagyon mély altatásban és maximális érzéstelenítéssel lehet ilyen csinálni. Jókor szól... Mondta, hogy az utolsónál ott lesz és elaltat, ettõl nagyon megkönnyebbültem. Évekkel késõbb, egy másik anesztes dokitól tudtam meg, hogy az a betegség csoport – miopátia – veszélyeztett kategória, csak a legvégsõ esetben szabad altatni, különleges gyógyszerek mellett, és még így 50% az esély, hogy többet nem ébredek fel. Ez is egy fontos információ volt... valahogy ezek mindig késõn érnek el hozzám :/ ). Addig is, míg nem jön a nyújtás, felírt egy morfium alapanyagú kúpot. Azt tudni kell rólam, hogy elég keményen cigaretta-, alkohol-, és drogellenes vagyok, és ameddig csak lehet, minden fájdalomcsillapítót mellõzök – akár morfium alapanyagú akár csak sima algopirin – de itt úgy vártam, mint a messiást. Na ja, de jött a csavar a dologba, közben egy másik droid felírt egy úgynevezett kataflán cseppet, ami szintén fájdalom csillapító. A nõvérkék meg mindkettõt beadták egyszerre, amitõl egy jó fajtájú ájulásos jelenség jött elõ. Másnap meg mondták, hogy sorry de eladagoltuk, és többet nem kaphatsz ilyen legyengült állapotban. Nahh, remek. Az utcsó belenyújtásnál nagyon gecik voltak, mert nem várták meg hogy elaltasson idõben a doki, már kezdték letépni rólam a gipszet, szerencsétlen doki meg úgy kapkodott, hogy az elsõ keze ügyébe kerülõ anyagot belém nyomta, amitõl kidõltem. Az anyag egyébként egy nagyon lassan felszívódó anyag, aminek az a mellékhatása, hogy míg fel nem szívódik, a páciens nincs eszméleténél, viszont úgy viselkedik öntudatlanul mint egy részeg narkós. Az elsõ emlékem az volt utána, hogy teli torokból üvöltöm, hogy kurvára fáj a lábam. Késõbb mesélték, hogy az történt, hogy leraktak a hasamra, és a hülye picsa, amiért nem nyújtottam ki a térdem, csípõig begipszelt!!! Onnan se elõre se hátra, csak az üvöltöttem, hogy fáj a lábam, fáj a lábam. Valahol az ötvenedik "fáj a lábam" beordítás után, beordítottam öntudatlanul: "Fáj a lábam! fáj a lábam! Kattints a START menüre!!!!!" Aztán, mikor egy pillanatra magamhoz tértem, és láttam, hogy mindenki szánalmas tekintettel néz, elsütöttem ezt a poént: "Tudjátok milyen buli van az intenzíven?? ESZMÉLETLEN!!!" - és újra elájultam. Ez egyébként nem vicc, máig eszünkbe jut ez a kis beszólás. De mikor a gyógyszer hatása elmúlt, már nem nevetett senki. Ugyanis, a tetves balfaszok, a combgipsszel olyan szalag-túlfeszítést idéztek elõ az egész testemben, hogy meg se bírtam mozdulni, az ujjaimat sem bírtam kinyújtani. A testem minden egyes ina úgy feszült, mintha szét akarnék szakadni. (A fent említett kéz kicsavarást tudom hasonlatként felhozni, csak tedd hozzá, hogy a lábad darabokban, és amit érzel a karodban, azt érzed a tested minden egyes porcikájában, 1000x erõsebben). A fájdalom leírhatatlan, egyszerûen minden porcikám feszült, de olyan szinten, hogy jegelni kellett a tarkóm, mert annyi hõt termelt az izmom, hogy az már szinte égett. Egész éjjel agonizáltam mozdulatlanul. Aztán egész nap és így tovább. Fájdalomcsillapítót nem adhattak a minapi kis baklövészet miatt. Mondanom sem kell hogy már teljesen kész voltam idegileg, az irgalom halvány szemcséjét se éreztem. 4 napon át éjjel-nappal, egyfolytában agonizáltam a fájdalomtól, egy falatot sem ettem, nem ittam, nem aludtam. De a mûtött beteg nem fekhet ilyen sokáig! Rá kell állnia a lábára!!! Ezért plusz 20 kiló gipszet pakoltak a lábamra, azzal a jelszóval hogy járáshoz sarok kell rá. Aztán egy rántással felrángattak. A test természetes reakciója az ájulás, ha valami erõs trauma, vagy olyan behatás éri ami káros. De olyan fájdalom volt ott állni, hogy elájulni se bírtam. Mintha ezer felé húznának egyszerre egy Lamborghini Diablo-val, padlógáz mellett. De Adjunktus Droidot nem lehet meggyõzni. Állni kell, mert a Fõnök Droid meg akarja nézni, hogy állok. Na ja, az a fasz szerintem direkt jött 10 percel késõbb. Én mondtam az Adjunktus Droidnak hogy könyörüljön bassza meg, 4 napja nem aludtam, erre õ:

- Minek annyit aludni?!

És kitalálta, hogy miután látott a Fõnök, sétáljak ki a fûzõben a tornaterembe, vagy pedig addig állok itt, míg meggebedek. Hát jó, én üvöltöttem, õk csavarozták rám a fûzõt, és elkezdtek vonszolni kifelé. Odakísértek egy bordásfalhoz, és rám parancsolt a droid, hogy kapaszkodjak. Mi mást tehettem volna? Ugyanis elengedtek... és leültek dumálni a terem túlsó végébe. Ha elengedem egy pillanatra is, már nem kapnak el, és úgy töröm ripityára minden csontomat a fûzõben, hogy abban a pillanatban ott pusztulok. 10 percen át ordítottam, és a felmenõiket már egészen Ádám & Éváig szidtam kõkeményen, mire nagykegyesen felajánlották, hogy vissza mehetek. Ha már nem visznek... egye fene. Anyu mesélte, hogy mikorra vissza értem, fehérebb volt a fejem mint a legfehérebb meszelt fal. Mikor már úgy voltam az ágyamnál, hogy na most kész, összeesek (ami egyébként lehetetlen lett volna csípõig gipszbe) akkor Anyu odakapott, gyorsan levette rólam a fûzõt, és segített lefeküdni. Erre Adjunktus Droid elkezdett üvöltözni Anyámmal, hogy hogy mer beleavatkozni a dolgába, és el fogja távolíttatni onnan. És ez így ment...

Két héten át agonizáltam a fájdalomtól. A lovakat az elsõ percben lelövik, én meg szenvedhettem. A második hét végére már a belgyógyászaton mesterségesen tápláltak, a bõrömön kívül minden létezõ szövet eltûnt rólam, csak a csont maradt. Az Elit Alakulat egyik utolsó részében, amikor megtalálják a zsidó koncentrációs tábort, és az egyik bentlakó hozza a karjában a halottat, na kb. úgy néztem ki én is. Mikor végre levették a combgipszet, elsõ dolgom volt, hogy azonnal elfordultam a hasamról, és elaludtam. Aztán pár nap múlva visszakerültem a saját ágyamba, a droidokhoz. Csak akkor már olyan szinten voltam kész, hogy ha megláttam egy fehér köpenyt, irgalomért könyörögtem. Aztán miután levették a gipszet, és kivették a varratokat, hétvégére hazamentünk, és soha többet nem mentünk vissza. Ez 5 éve volt, azóta 1-es kategóriás mozgáskorlátozott vagyok, 100%-os, teljesen képtelen vagyok az önellátás minden formájára, annyi, amit tudok csinálni, hogy a kaját a számhoz emelem. Mint kiderült, a lábnyújtásokkal, és azzal hogy lábra rángattak, súlyosan megsérültek az idegpályák a lábaimban, egészen a farokcsigolyámig. Úgynevezett idegi túlérzékenység jött létre, aminek az a lényege, hogy a lábaim teljesen lebénultak, de az ideg minden érzetet úgy közvetít az agyamnak, mintha valaki légkalapáccsal esett volna neki a lábamnak. Pl. nem lehetett betakarni, mert olyan érzés volt, mintha több millió tût basznának át a talpamon egyfolytában. Az általános iskola 8. osztályát nem tudtam volna befejezni, de a tanárok voltak olyan rendesek és megadták mindenbõl a kettest. A számítógépes gimibe érthetõ okokból nem tudtam bemenni. Az inak, amiket 3 héten át nyújtottunk, és a térdem teljesen tönkrementek. Rosszabb állapotban voltam mint mikor bekerültem a kórházba, és erre jött ez az ideg szarság is. Két jó hír azért volt... a lábfejeim derékszögben maradtak, vagyis amikor lábra állok, akkor teli talpon fogok állni, bár hanyatt esem a hátam miatt. A másik jó hír, hogy az idegpálya nem szakadt meg, tehát képes regenerálódni, de csak úgy, mintha egy láncot fûznénk. A csigolyámtól lefelé haladva regenerálódik a talpam felé már 5 éve. Közbe egy speciális fekvõ tolókocsin elvégeztem az esti levelezõ gimnáziumot (22.-én érettségizek, és remélem sikerülni fog... kopp-kopp), és az idegek ott tartanak, hogy már csak a talpam ami hiperérzékeny. 2004. januárjában kerestünk újra egy helyet ahol elkezdenek 5 év után újra tornáztatni, és találtunk is egy kórházat ahol nyílt egy új rehab osztály, és oda visznek hetente háromszor. Csodálkoztunk is, hogy ilyen jól mennek a dolgok, rengeteget erõsödtem... Régen az ásványvizes üveget se tudtam felemelni, most meg már fel tudom húzni magam ötször. Ez feltûnt, úgyhogy csináltattam egy vérvizsgálatot, amibõl kiderült, hogy tökéletesen egészséges vagyok, leszámítva az inak rövidségét és az idegsérülést. Tehát azon kevesek egyike vagyok aki kigyógyult az izomsorvadásból teljesen.