Rába

Most végre a folyóba vetem
Azt, ami évek óta rág engem.
Vonatra szálltam, keserves utam
A város kis szigetére vezetett.

Színes homlokzatú boltocskák
Sorakoznak egymás után,
Kacskaringós utcák labirintusát
Régimódi macskakövek borítják.

Leülök inni egy mokkát, verset olvasni.
Édes marcipán borítja be ízpalettám.
Elönt sok emlék, gondolat és tett,
Ami vezetett engem, téged, minket.

Harangoztak az évnyitó napján,
Majd megismertük egymást:
Osztálytermünk karcolt parkettáján
Kezet fogtunk. Így kezdődött a plátói érzelem.

Hosszú hónapokig ültünk azokban
A rozsdás, ütött-kopott iskolapadokban.
Métát kellett játszani testnevelés órán:
Futottam, már nem tudom, hová.

Ünnepek napján hagytuk, hogy
Keserű alkohol vegye át az uralmat
Kamaszkori, serdülő elménk fölött.
Álmatlan, nyári kánikulás éjszakák.

Fagyott falevél a hókupac alatt,
Rendületlenül állt ezüstfenyő az udvarban.
Ajándékba borítottuk mindenki lelkét:
Tudtuk, egymásra mindíg számíthattunk.

De vajon józan volt az eszem?
Te hol voltál, mikor én elmentem?
Te, miért nem fogtál már velem kezet?
Badarság, rózsaszín felhőből született képek?

Vak ígéretek és hit vezetett vissza
A folyton-folyvást nyüzsgő nagyvárosba.
Fűzfához kötött ladikomra szálltam,
A kötelet gondolkodás nélkűl elvágtam.

Most megint itt vagyok, tölgyfa alatt
Próbálok minden emléket, gondolatot és tettet
Végleg kedves folyómba vetni, hogy
Lassan süllyedjen annak iszapos medrébe.

A pályaudvar peronján állok.
Már nincs mi. Már nincs te. Csak én vagyok.
Mint cigarettafüst az égbe, úgy
Tűnök el abba az hajnali, nyírkos ködbe.