Heltai Jenő: AZ ÖRDÖG BUDAPESTEN

Heltai Jenő: AZ ÖRDÖG BUDAPESTEN

1
Szavukhihető emberek írják, többek között Lotichius Péter János is, hogy ezerhatszázhuszonhatban az ördög bevonult Milánóba. - Fényes nappal, gőgös fejedelem módjára, négylovas hintón vonult be, félelmet és rémületet árasztott maga körül. Olvasható pedig ennek a rettenetes eseménynek a részletes leírása nevezett Lotichius Péter Jánosnak Oratio super fatalivus hoc tempore Academiarum periculis stb. című munkájában. A jeles tudós, aki akkor Németországban a rintelni egyetemen az orvosságok tudományának előadó professzora volt, e művének 21. lapján félelemtől és meghatottságtól remegő tollal többek között a következőket írja vala az ördögről :
„... Milánóban, Itáliának e híres városában alapítá meg földi rezidenciáját és rendes udvartartását; hol is fényes nappal, mindenek szeme láttára, négy pokolbéli lovak vonta kocsiban, mintegy diadalmenetben hajtat körül a városban, nyilvánosan mutatkozva ragyogó és nagyszámú kíséretével, amely arannyal hímes, zöld bársonyruhákban pompázik. Immár nem is tagadja, hogy ő a Ditor és pokolbéli Jupiter, hanem mint a leghatalmasabb fejedelem — mert hiszen a Szentírás a világ fejedelmének nevezi —, mindenektől
Mammone hercegnek
tituláltatja, és nyilvánosan imádtatja magát."
Bármily hihetetlennek lássék is a dolog, mégis szórul szóra úgy történt, ahogy Lotichius följegyezte. Aki az ördög életrajzát ismeri, tudja, hogy az ördögnek minden háromszáz évben egyszer van kimenője. „Ilyenkor — mondja ugyancsak Lotichius — az angyalok Isten parancsára és az emberiség romlására a pokol királyáról leveszik a láncokat és bilincseket, amelyek alatt nyög. És ekkor a pokol királya, akinek ezer a neve, és ezer a ravaszsága, amellyel ártani tud, nem lakozik többé mint fekete ítélőbíró a fekete pokolban, hanem magához rendelvén a pokol szellemeit, árnyait és kígyóit és ezer Dirast és egyéb pokolbeli fúriákat, ezekkel együtt Isten engedelme szerint elhagyja régi birodalmát, és feljön a földre."
Hogy miért jön fel? Megrongált tekintélyének a helyreállítása végett. A gonosz és elbizakodott emberi lélek a hosszú századok folyamán tökéletesen megfeledkezett az ördögről. Ez fáj az ördögnek, aki gőgös és hiú, mint minden fekete férfi. Az ördög ilyenkor ünnepeltetni akarja magát, jólesik neki az emberek rémületében sütkéreznie, és boldog, amikor az általános meghódolást és hétrét való görnyedést látja. Minden háromszáz évben más várost tisztel meg jelenlétével. Így jött Milánó után ezerkilencszázhuszonhatban Budapestre, ahol a beléje vetett hit, úgy látszik, nagyon gyönge lábon állott.

2
Az artézi fürdő tájékán bukkant fel a földből, miközben hatalmas földrengés rázta meg a várost. Fojtó, kénköves büdösséggel telt meg a levegő. Az emberek azt hitték, elkövetkezett az ítélet napja. Senki sem tudta mire vélni a dolgot, néma rémület szállott meg mindenkit. A néma rémület azonban hangos ordításba tört ki, ahogy az ördög a Városligetből az Andrássy úton végig befelé jött.
Aki látta, megsemmisülten rogyott térdre, eltakarta az arcát, és rég elfelejtett imádságok töredékeit kezdte mormolni. A kutyák keservesen vonítottak, a lovak megbokrosodtak, vagy egész testükben reszketve megállottak. A galambok és verebek egyszerűen fölfordultak, az Andrássy út mindkét oldalán kiszáradtak a fák, a kis paloták kertjében pedig elhervadtak a virágok.
Az ördög pedig jött négy pokolbéli lovak vonta fogatán. A kocsi előtt kis vörös, zöld és kék ördögök ugrándoztak, mindamellett gondosan ügyeltek arra, hogy rá ne lépjenek saját nyelvükre. Kétoldalt a kocsi mellett kövérebb és idősebb ördögök baktattak arannyal hímes, zöld bársonyruhában. Fejükön piros bíboroskalap, amelyből kikandikáltak a szarvak. A kocsiban csak a pokol királya ült: Mammone herceg, ő hajtotta a lovakat. Arca komor volt és mégis derült, gyönyörködött az emberek rémületében. Ez, ez volt az a pillanat, amelyre háromszáz év óta várt. Most ő volt a város és az emberek ura. Egyet tüsszent, és elsöpri a várost a föld színéről, a hatodik határba fújja a nyápic embereket.
Így vonult végig az Andrássy úton, lassan, méltóságosan, majd végig a Fürdő utcán és a Lánchídon át Budára, föl a Gellérthegyre, amelynek tetejében kísérete egy perc alatt hatalmas palotát rögtönzött. Ott állott ez a palota feketén, fenyegetőn, farkasszemet nézve a remegő várossal.
Mert akkor az egész város remegett már. Az emberek tanácstalanul futkostak ide-oda. Vagy esztelen félelmükben hazarohantak, és magukra zárták az ajtót. A boltok redőit lebocsátották, a kávéházakat, a színházakat bezárták. A kocsiközlekedés szünetelt. Az egész város kihalt és néma volt, csak a harangok zúgtak rémesen, kétségbeesetten. A templomokban a papok imádkoztak, az emberek a földön henteregtek, és sírva tördelték kezüket. Mindenki meg volt győződve arról, hogy ütött utolsó órája. Az ördög pedig fölült palotájának kupolájára, és úgy gubbasztott ott, mint óriási, fekete denevér. Két karját kinyújtotta a város felé, mintha magához akarná ragadni a házakat és az embereket. Kitátotta száját, mintha el akarna nyelni mindent, és rémesen, vérfagyasztóan kacagott. Kacagása túlharsogta a harangok zúgását. Az emberek behunyták szemüket, és bedugták fülüket...
Az ördög hajnalig kacagott egyhuzamban. Ez éjjel a város behunyt szemmel virrasztott. Reggel felé, amikor az ördög elnémult, az emberek kinyitották szemüket, végigtapogatták magukat, és csodálkoztak azon, hogy élnek. Egy kis megkönnyebbülés ömlött el a lelkeken. Akadt egy-két optimista, aki az ördög megjelenését már nem ítélte olyan végzetesnek, mint a rémület első pillanatában. A bátrak kimentek az utcára, és átkacsingattak a Gellérthegyre. Az ördög még mindig ott ült a palota kupoláján, és két tenyerébe hajtotta fejét, mintha azon gondolkozna, mit csináljon ezzel a bűnös, haszontalan várossal?
— 	De csúnya! — mondta egy-két ember, és iszonyodon elmenekült. Mások azonban, nem bírván kíváncsiságukat leküzdeni, ott maradtak a Duna-parton. Eleinte reszketve, majd mindjobban nekibátorodva kémlelték az ördögöt. A tömeg nőtt.
— 	Mi történhet velem? — mondta magában egy házaló, és színházi látócsöveit kezdte kínálgatni a Duna-parton ácsorgó tömegnek. Csakhamar egész csomó látócső szegeződött az ördög felé. Lesték mozdulatait. Mi lesz? Mit fog csinálni? Az ördög azonban nem mozdult, úgy látszott, még mindig fejét töri csak...
Mozogni sem lehetett már a Duna-parton, ember ember hátán nézte az ördögöt.
— 	Lehetetlen! — mondták némelyek. — Ez nem az ördög. Ha az volna, régen elvitt volna minket, vagy legalábbis csinált volna
valamit. Ez valami szemfényvesztés... vagy ügyesen kieszelt reklám. Egyszerre csak papírdarabokat szór majd a nép közé, és valami hajnövesztőszert vagy szájvizet ajánl...
Néhányan elunták a várakozást, és hazamentek. Lesz, ami lesz. A boltokat kinyitották, a kávéházak megteltek. Az emberek izgatottan tárgyalták az esetet. Mindenkinek megvolt a maga véleménye a dologról, és mindenkinek más volt a véleménye. A többség megegyezett abban, hogy az ördög csak átutazóban van itt. A pesszimisták még mindig arra szavaztak, hogy a város velük együtt el fog tűnni a föld színéről, az ingatlanok ára rohamosan esett, az aranyé emelkedett. Az ördög nem mozdult. Estefelé megint elkezdett kacagni.
— Jókedve van! — mondta egy kereskedelmi utazó az egyik kávéház kártyaszobájában. Körülötte a többiek egy kicsit ijedten, de mégis elmosolyodtak.
A rémes kacagás hajnalig hallatszott, de ezúttal jóval kevesebben hallgatták már. A lakosság nagy része nyugodtan aludt


3
Reggel minden újság tele volt az ördöggel. Róla szólt a vezércikk is. Miért jött? Mit akar? Ezt kérdezték tőle tisztelettel teljesen, de önérzetesen. Felszólították, hogy terveit és szándékait tudassa nyíltan és őszintén a város lakosságával. Hadd tudják az emberek, mihez tartsák magukat! Azután hosszú és részletes tudósítás következett az ördög megérkezésének és elhelyezkedésének a körülményeiről.
Az újságok azonban nem érték be ennyivel. Délelőtt a riporterek egész serege vonult fel a Gellérthegyre. Egyszerűen azzal a szándékkal, hogy meginterjúvolják az ördögöt. Vagy legalábbis valamelyik miniszterével beszélgetnek. Esetleg a portásával.
Az utóbbi sikerült is nekik. A portás, akinek neve Mória volt, tíz koronáért elmondta, hogy őfelsége ma kikocsizik. Egy óra múlva az újságok ezt különkiadásban közölték a főváros lakosságával. Amikor az ördög pokolbéli fogatán lefelé jött a hegyről, az út két oldalán mindenütt sorfalat állottak az emberek, és tisztelettel teljesen, de mégis valamelyes bizalmaskodással megemelték kalapjukat. Néhány diszkrét és udvarias „Éljen!" is elhangzott, amit az ördög látható leereszkedéssel nyugtázott.
— 	Nem is olyan csúnya! — mondták az emberek a háta mögött.
— Férfias arca van! — mondták az asszonyok, és fölemelték kisgyerekeiket, hogy azok is lássák.
Az ördög olyan boldog volt, mint egy gyerek. Voltaképpen nem akart bántani senkit, azt akarta csak, hogy meghódoljanak neki, alázattal imádják, elismerjék rettenetes hatalmát, higgyenek benne. És elérkezettnek látván az időt arra, hogy ezt a lakossággal közölje, délután magához hívatta a Pester Lloyd külpolitikai rovatának a vezetőjét, és nyilatkozott neki. Azt mondta:
— Az emberek nem hisznek nekem. Nem tisztelnek, nincs tekintélyem. Azért jöttem, hogy földi birodalmamat újra megalapítsam. Most megmutattam nekik, hogy vagyok, hogy ki vagyok. Majd meglátjuk, hogyan beszélnek rólam egy hét múlva.
És újra elkezdett kacagni. Immár közismert vérfagyasztó kacagásával.
— 	Mit nevet? — mondták az emberek idegesen. — Semmi értelme ennek a kellemetlen, ostoba nevetésnek. Erről igazán leszokhatna...
És nyugodtan folytatták a munkájukat. A nyilatkozat megjelent. Az emberek csalódottan, kiábrándultan olvasták.
— 	Közönséges törtető! — mondták rá. — Reklámhős.
Másnap az ördög megint kikocsizott. A sorfal ezúttal gyérebb volt. A lelkesedés is.
— 	Unalmas fickó az öreg! — morogták az emberek, és alig billentették meg kalapjukat.
— 	Megvénült... határozottan megvénült — sóhajtották az asszonyok. A Stefánia úton kocsikázó hölgyek pedig félrefordították fejüket, amikor vele találkoztak. Az ördög megdöbbent:
— 	Nem értem. Tegnap reszkettek még, ma már észre sem vesznek.
Egyszer, egy pillanatra föllobbant még az ördög iránt való érdeklődés. Amikor megjelent az operettszínházban. A proszcéniumpáholyban. A darab nagyon unalmas volt, az előadás nagyon rossz, de az ördög borzasztóan mulatott és tapsolt.
— 	Hisz ez egy marha! — mondták az emberek fölháborodottan. És harmadnapra már megjelent az ördög karikatúrája a színházi újságban, negyednapra a színházban aktuális kuplékat énekeltek róla, ötödnapra pedig a kutya sem törődött többé vele.
Hetednapra az ördög végre észrevette, hogy eljátszotta minden tekintélyét. Ahelyett, hogy a város állandó remegésben imádta volna, egyszerűen kinevették. A pokol királya éktelen haragra gerjedt. Oldalba rúgta palotáját, úgyhogy az iszonyú robajjal összeomlott, és a kövek záporeső módjára hullottak az udvarra. Az ég elsötétült, a föld megnyílt, fojtó, kénköves köd nehezedett a városra, a levegőben tűzokádó kígyók, lángnyelvű fúriák, vijjogó, visítozó ördögfiókák röpködtek ide-oda vad összevisszaságban.
— 	Ezt már ismerjük — mondták az emberek a kávéházban.
— 	Az öregben kevés a változatosság! — vélekedtek az újságírók; egy mérges bácsi pedig dühösen ordította az utca közepén:
— 	Nem értem, miért tűri a rendőrség ezt a bárgyú garázdálkodást.
Az ördög szégyenkezőn és pirulva ment vissza Budapestről a pokolba. És kétezerkétszázhatban, amikor ismét letelt az a bizonyos háromszáz esztendő, és az angyalok le akarták venni az ördög kezéről a bilincseket, az ördög lemondóan legyintett:
— 	Ne bántsátok. Nem megyek föl többé a földre. A dolognak nincs értelme . .. Rájöttem egy nagy igazságra: arra, hogy az emberek csak abban hisznek, amit nem látnak...