Egy szimpatikus külsejű úriember lép be a szálloda ajtaján,

majd a szálloda igazgatóját kéreti magához.

Történetünk ezzel indul.

- A 39-es szoba szabad? – kérdezi.

- Igen, Uram, az szabad. – válaszol az igazgató.

- Kivehetem? – kérdezi az úr.

- Hát hogyne, természetesen! – érkezik a válasz.

- Köszönöm! – mondja az úriember.

Mielőtt azonban felmenne a szobájába a fickó, néhány különös dolgot kér a vezetőtől:

Egy fekete kést.

Egy 39 cm hosszú fehér fonalat.

És egy kevés narancsot.

Mégpedig pontosan 73 grammot.

Az igazgató furcsállja kissé a dolgot, de természetesen a vendég kérése szent: így teljesíti a kérést: megkapja a fekete kést, a 39 cm hosszú fehér fonalat, valamint a narancsot, pontosan 73 grammot.

A fazon felmegy a szobájába és nem is kér ételt, aznap este, még vacsorát sem.

Azonban sajnálatos módon az igazgató szobája éppen az úriember szobája mellé esik, közvetlenül.

Ahogy éjfélt üt az óra, az igazgató különös hangokat és zajokat hall, amelyek e vendég szobájából jönnek. Vadállatok hangjait és csörömpölő evőeszközök és ételek zaját, ahogy a padlóra zuhannak. Aznap éjjel a szálloda igazgató nem tud elaludni: folyton az jár a fejében, vajon mi okozhatta ezeket a zajokat.

Másnap reggel, mikor a vendég leadja a szoba kulcsát, azt mondja neki, látni szeretné a szobát, hogy minden rendben van-e. A szobában azonban mindent rendben talál. Semmi szokatlan nincs odabent. Az asztalon még a kért tárgyak is ott sorakoznak: a kés, a fonál, és a narancs is.

A vendég ezután rendezi a számlát, és igazán borsos borravalót hagy fizetéskor a kasszánál, majd egy igen széles mosollyal távozik a szállodából.

A szálloda vezetője majd meg őrül, de egyszerűen képtelen rájönni mi történt itt, azok után hogy meghallja a kasszától a visszajelzést.

Még az is megfordul a fejében, talán ez az egész meg sem történt és csak képzelődött.

Napra pontosan egy esztendő elteltével újra betoppan ugyanez a vendég.

Ezúttal is ismét az igazgatóval szeretne beszélni, aki kissé zavartan érkezik hozzá.

A vendég szinte ugyanazokat kéri: 39-es szoba, egy fekete kés, 39 cm fehér fonál.

79 g narancsot ezúttal.

Most azonban a főnök mindent tudni akar, mi ez az egész.

Nem is próbál elaludni, várja mi fog történni.

Jön az éjfél: újra ugyanazok a hangok és zajok, de most egyre erősödnek, elhalkulnak majd újra felerősödnek, és váltakozva hol elcsendesednek, néha pedig már-már fülsértővé válnak.

Másnap az úr rendezi a cehhet, jókora borra való a kasszánál, azonban idén már semmi mosoly. A főnöknek elege lesz. Ahogy távozik az úriember, nyomozásba fog. Rá akar jönni mi történt odafenn. Miért pont a 39-es szoba kellett neki? Mihez kellett a kés és a fonál? Hogy jöhetett a szobából állat-hang és evőeszközök zaja?

Sajnos azonban sehogy sem áll neki össze a kép. Nem talál épeszű választ, vagy magyarázatot a kérdésekre, nem talál összefüggést az események között.

Az igazgató a naptárat nézi és eszébejut hogy mindig márciusban jött.

Már a következő márciust várja, azt a hónapot amikor is először lépett be hozzá.

Március.

Idén, alighogy március elseje lesz, legnagyobb megdöbbenésére máris érkezik a bejelentkezés: ugyanaz az úr, ugyanazok az igények: éjszaka. Zajok. Kulcs leadás. Kassza. Borravaló. Azonban…

…az igazgatón úrrá lesz a kíváncsiság és reggel mielőtt a vendég elhagyná a szállodát, bocsánatot kérvén a vendégtől udvariatlankodó nyomozásáért, erőt vesz magán és megkérdezi mi a titok ami a zajokat és a tárgyakat összeköti, és megmagyarázza ezeket a különösen furcsa eseményeket?

A vendég, legnagyobb megdöbbenésére, azonnal válaszol: csak előtte egy fontos dolgot kér cserébe az igazgatótól: elárulja a logikus összefüggést, amely megmagyarázza az eseményeket, a tárgyakat, a zajokat, és a borravalót a mosollyal összeköti – vagyis mindent, csupán annyit kell megígérnie neki, hogy senkinek sem adja tovább ezt a titkot, amit most elmond neki.

Az igazgató megígéri, hogy így tesz, és nem fogja felfedni senki előtt sem ezt a dolgot.

És a szálloda-igazgató egy megbízható ember, így is tesz.

Soha nem fedi fel senki előtt a magyarázatot.

Amint megteszi, majd mondom én is, oké?