NEM CSAK MAGÁNY GYÖTÖR

A hiányod szinte megöl.
Nem értem, legyűrhetetlen.
Szívem újabb, kis célt jelöl
a megbolydult rengetegben:

Várni azt a percet, mikor
hazaérsz, és megpihensz,
s tekinteted szavaitól
várom, súgjon már a nesz.

A magány sara lepereg
összeaszott vállamról,
és villózó fény tölti meg
lelkemet, mely rád gondol

Elmúltak a magányórák,
nem vagyok már társtalan,
néha mégis lóg a lóláb,
egy érzés mar; nyugtalan.

Nyugtalan a testem, lelkem,
egész lényem elgyötört.
Fejem már a falba vertem,
s érzem szívemben a tőrt.

Érzem ahogy forog, feszít,
érzem kínoz szüntelen,
de tudom dühéből veszít
egy sors küldte reggelen.