2006.01.15.

blog   droidzóna   levrov
Talán említettem már, hogy kedvesem karácsonykor elõ lett léptetve, barátnõbõl gyûrûs menyasszonnyá. Igen, igen, köszönjük. De ki hinné, hogy ez se megy olyan könnyen, és bizony sok droiddal találkozhat, aki csak úgy el akar jegyezni valakit. Ehhez ugyanis gyûrû kell...

"Mi ezen bonyolult, bemész az elsõ ékszerboltba és veszel", ezt akartad mondani? Igen, lehet így is, csakhogy jól át leszel baszva. Édesapám jó harminc évig volt az Állami Pénzverõ nemesfémkohászatának mûvezetõje, s tõle tudok egy-két dolgot a nemesfémekrõl, amit az ékszerészek nem okvetlenül kötnek holmi jöttment vásárlók orrára. Többek között azt, hogy létezik 8, 14, 18 és 24 karátos arany, s az európai szabvány szerint az ékszerarany 18 karátnál kezdõdik. Igen ám, de az drága, ezért a manapság minden sarkon megtalálható ékszerboltok gagyi 14 karátosból készíttetnek mindent, s az is rendszerint tömeggyártott, "fröccsöntött" olasz vacak, aminek minõsége enyhén szólva elmarad attól, amit a Pénzverõ ékszerészei készítettek, még tíz éve is. No de miért pont a Pénzverõ kerülte volna el sorsát: felvásárolták, átnevezték Metal-Art Rt-nek, jól szétverték, valaki boldogan szaladt haza a baksissal, aztán annyi lett a világhírû magyar mûhelynek, ma már csak kommersz szemetet gyártanak. Szóval konkurrencia nincs, marad a 14 karát és a gagyi minõség. Sõt, van, ahol 8 karátos aranyból készítenek ékszert, ami igazából mikrochipekbe való ipari arany, de hát a plázabunkók úgyse tudják, mi a különbség. Így lehetséges, hogy 2-3000 forintért is lehet már "arany jegygyûrût" kapni, csak aztán ne vidd be egy ékszerészhez mondjuk Bécsben, mert körberöhögnek. 18 karátból ugyanez 25-30 ezer lenne.

Nagy naivan persze elõször én is azt hittem, bármelyik boltban megkapom, ami nekem kell. Bementem hát egy ékszerboltba a Westend City Centerben, és elõadtam, hogy nekem 18 karátos gyûrû kéne. A kislány azonban tágra nyílt szemekkel bámult rám, majd megrázta a fejét.

- Tizennyolc? Az itt nincs! Csak tizennégy.
- Lehet, de vállalnak ékszerkészítést is, nem?
- De, de nem tizennyolc karátosat!
- Mi az akadálya?
- Nem vállaljuk!

Mit vitatkozzak, biztos nem kell nekik a vásárló, hát faképnél hagytam az értetlenkedõ eladót, és bementem egy másik boltba. Ám ott is ezt a választ kaptam, s a következõben is. A negyedik boltban érdekes körítést kaptam mellé.

- Jó napot. Tizennyolc karátos jegygyûrût szeretnék készíttetni.
- Micsodáát? - meresztett ez is nagy szemeket.
- Tizennyolc karátos gyûrût.
- Hát, az nincsen!
- Tudom, de az van kiírva, hogy készítenek ékszert rendelésre.
- Tizennyolc karátost nem.
- De miért?
- Hát... mert... hát...

Elõjött a fõnökasszony, egy negyvenes tyúk, végigmért és hûvösen így szólt:

- Tizennyolc karátost nem tartunk!
- De mi az akadálya, hogy rendelésre készítsenek?
- Azt nem lehet, mert államilag be van tiltva!
- Mi? A tizennyolc karátos arany?
- Igen.
- Ne mondja már! Apám harminc évig volt a Metal-Art nemesfémkohászatának mûvezetõje, gond nélkül gyártották a 18 karátos cuccokat. Neki is van egy pecsétgyûrûje.
- Ööö... úgy értem, a forgalmazása van betiltva.
- Aha, akkor kinek gyártják ezeket még ma is?
- Hát, ööö... a Metal-Art az nagy hal, nekik lehet!

Megköszöntem a szórakoztatást és távoztam. Be van tiltva, hogyne, a hülye meg én vagyok. Hazamentem, s megkérdeztem apámat, tudna-e segíteni?

- Hát menj be a Metal-Art kincsesboltjába, ott biztos van!

Másnap be is mentem a kis üzletbe, a Könyves Kálmán körút és az Üllõi út sarkán. Csodaszép aranyholmik, ezüstérmek, miniatûr Szent Koronák és más szobrocskák közt egy középkorú hölgy ült, az ajtó melletti széken pedig egy biztonsági õr unatkozott.

- Jó napot kívánok. Tizennyolc karátos jegygyûrût szeretnék.
- Nem tartunk jegygyûrût.

No persze, Szent Koronára biztos nagyobb igény van.

- Nem is gyártanak?
- De igen, tessék átmenni a gyár túloldalára, a Bláthy Ottó utcába, onnan bemehet a többi üzletbe. Ott tartanak.
- Köszönöm.

Körbegyalogoltam a jókora gyártelepet, a túloldalon egy sorompót találtam. Elindultam befelé, mire kijött az õr.

- Itt nem lehet bemenni!
- Nekem azt mondták, itt a bejárat.
- De itt nem lehet bemenni!
- Apám harminc évig volt itt a nemesfémkohászat mûvezetõje...

Az ork megvakarta a fejét, majd bólintott.

- Hát jó, akkor menj be.

Azzal bementem. Befelé gyalogolva jutott eszembe, hogy fegyver van nálam, aminek nem biztos, hogy itt örülni fognak. Amikor apám még itt dolgozott, csak a kohászatban volt vagy ötven kiló színarany. No de egyelõre senkit se érdekeltem, odamentem hát az elsõ épülethez, majdcsak kiderül, mi van benne. Ékszer nagykereskedés, állt egy táblán. Benyitottam: egyszerre fordult felém vagy negyven drapp arc, a hozzá tartozó fekete hajjal, hegyomlásnyi fuksszal, s mindehhez heves melegítõsusogás párosodott. A kedves vásárlóközönség... Én meg, ugye, bakancs, gyakorló, magyar címeres bomberdzseki, kopasz fej. Sebaj... A pult mögött üldögélõ hölgy felvilágosított, hogy nekem a szomszédos épületbe kell mennem. Élve kijutottam, és átbattyogtam az udvaron.

A másik épület foncsorozott üvegajtaja zárva volt. Halványan láttam mögötte a biztonsági õr alakját, bekopogtam. Végigmért, majd állt tovább, azt hivén, hogy úgyse látom. Végül csak megunta a dörömbölést, és kinyitotta.

- Nem ez a bejárat! - morrant rám.
- Miért, hol a bejárat?
- Az utcáról!
- Hadd ne menjek már körbe!
- De itt nem mehetsz be, mert ez már a beléptetõrendszeren belül van!
- Aha, jó, azért kösz.

Már csak az érdekelne, hogy miért nyitotta ki az ajtót, ha egyszer nem lehetne. Mi van, ha félrelököm és bemegyek? Az egész ürge két sörösüveg-vállból és egy nyugdíjkorhatárból állt, még fegyvere sem volt. Hamarosan választ kaptam azonban a kérdésre. Az utcáról belépve megláttam, mi is az a híres "beléptetõrendszer". Két idõs hölgy elkérte a személyimet, majd bemehettem egy forgókapun, azon a fajtán, amit simán át lehet ugrani, s mögötte állt a már megismert, reumás cerberus. Fémkapu, vagy valami? Ugyan már... Hát, nem is csoda, hogy nem vették túl komolyan magukat.

Az épület maga valaha egy nagy irodaház volt, most minden helyiségében más és más kis cégecske rendezte be a maga bemutatótermét. Minden ilyen teremben tízmilliós értékek, de õrök sehol, kamera is csak ott, ahová véletlenül felraktak, de a legtöbb cég nem veszõdött ilyesmivel. Pedig tudhatnák, hogy sok a köcsög.

A portás néni tippje nyomán a fantáziadús nevû Fux Kft-hez mentem. A bejáratot vasrács zárta el. Megálltam elõtte, és néztem a rács mögött az eladólányt. Az meg nézett engem. Így szemeztünk vagy egy percig, mígnem megszólaltam.

- Nincs egy olyan gombod... olyan elektromos, tudod... ami ezt kinyitja?
- Jaaa, be akarsz jönni?
- Nem, csak rácsot nézni jöttem.

Berregés, csatt, ajtó kinyílt. Odamentem a csajhoz.

- Szia. Tizennyolc karátos jegygyûrû kellene.
- Ott vannak a jegygyûrûk, a polcon.
- Ezek tizennyolc karátosak?
- Nem, tizennégy.
- De nekem tizennyolcas kéne.
- Tizennyolcas?
- Igen.
- Az nincs.
- A portán azt mondták, foglalkoztok ékszerkészítéssel.
- Igen, foglalkozunk.
- Akkor nyilván tudnátok készíteni ilyen gyûrût.
- De hát itt vannak készen!
- Lehet, hogy nem érted, nekem tizennyolc karátos kellene.
- Az nincsen!
- Épp azért kéne csinálni.

A zajra elõdugta fejét a fõnökasszony, egy kora harmincas, kosztümös bizniszvumen.

- Jó napot. Segíthetek?
- Tizennyolc karátos jegygyûrût szeretnék csináltatni.
- Nem foglalkozunk tizennyolc karátos arannyal.
- Aha. De foglalkoznak ékszerkészítéssel, nem?
- Igen. De tizennyolc karátos aranyból nem.
- Mi az akadálya?
- Nem szoktunk.
- Hmm... De az ékszereket itt készíttetik, a Metal-Art mûhelyében, igaz?
- Igen.
- Apám harminc évig volt itt mûvezetõ, tudom, hogy õk csinálnak tizennyolc karátos ékszereket.
- Lehet, de mi nem tartunk. Különben sem biztos, hogy meg tudná fizetni!
- Mi van?
- Az drága ám!
- (Meg a jó kurva anyád!) Asszonyom! A dolog rohadt egyszerû. Önök mondanak egy árat. Mindegy, mennyit. Én meg kifizetem. És maguk csinálnak ezért egy gyûrût. Bonyolult?
- Tizennyolc karátos arannyal nem foglalkozunk...

Na jó, itt elegem lett. Átmentem egy másik céghez. Itt végre egy férfi állt a pult mögött. Már elegem volt a betanult választ szajkózó libákból.

- Helló. Tudnál segíteni? Tizennyolc karátos aranyból szeretnék jegygyûrût.
- Hát, az nehéz lesz.
- Igen, tudom. Mindenki azt mondja, nem csinál ilyet, semmi pénzért. Pedig a Metal-Art gyárt tizennyolc karátos ékszereket.
- Igen.
- Mégsem hajlandó senki rendelést felvenni ilyenre.
- Mi sem.
- De miért? Mi az akadálya?
- Nem szoktunk...
- Jó, de miért nem szoktatok?
- Hát, mert... mert... hm, ez jó kérdés.
- Segítek. Technikai akadálya van?
- Nem, nincs.
- Túl puha lenne?
- Nem, az sem.
- Túl drága?
- Hát, az átlagvevõnek elég drága.
- De én megrendelem és kifizetem.
- Hát...

Ekkor érkezett egy negyven körüli hölgy. Mint késõbb megtudtam, egykor apám kollégája volt.

- Te Zsuzsa! Miért nem készítünk ékszert tizennyolc karátos aranyból?

Zsuzsa megállt, elfelhõsödött az arca, s mélyen gondolataiba merült.

- Hát... nem tudom. Nem szoktunk.
- De azt tudod, miért nem szoktunk?
- Ööö... nem.
- Egyszerûen nem szoktak? - kérdeztem.
- Igen... Nem szoktunk és kész.
- Aha. Köszönöm.

Szóval az egyetlen ok, ami miatt nem lehet tizennyolc karátos gyûrût készíttetni, az az, hogy nem szoktak, és ez valami áthághatatlan íratlan szabály az ékszerész szakmában. Még benéztem néhány céghez, de hiába. És senki sem tudta megmondani, miért nem!

Apámnak végül jó sok telefonálásába került, mire harminc év szakmai kapcsolatait megmozgatva talált végre valakit, aki megcsinálta a tizennyolc karátos gyûrût. Kicsit többe került, mint a bolti átlagcuccok, de végül elkészült, gyönyörûen ragyogott, és ezt kapta kedvesem karácsonyra.

Az már más lapra tartozik, hogy apám harminc év szakmai múlttal olyan gyönyörûen elmérte az ujjunkat, hogy egyikünkre se megy rá. Valamelyik nap viszem majd az ékszerészhez, hogy tágítsa ki. De legalább megcsinálták! Pedig nem szokták...