Szeretnék felidézni egy nyugtalanító történetet, amely mindig is nyilvánvalóan fiktív volt – hiszen fikciós forrásokból vett egyértelmű idézetekre alapult –, ám sajnos sokan mégis igaznak fogadták el.
Történetünk konstruálása régen kezdődött, a tizennegyedik század elején, amikor Szép Fülöp megsemmisítette a templomos lovagrendet. Azóta számtalan mese született a rend életben maradt tagjainak titkos tevékenységéről. Ma is több tucat új művet láthatunk a tárgyról, ezek általában a „New Age” feliratú könyvesbolti polcokon díszelegnek.
A tizenhetedik században azután keletkezett egy másik történet – a Rózsakereszté. A Rózsakereszt Testvérisége először a Rózsakereszt Kiáltványainak leírásaiban bukkant fel (Fama fraternitatis, 1614; Confessio roseae crucis, 1615). A Kiáltványok szerzője vagy szerzői ismeretlenek, legalábbis hivatalosan, mert akiknek tulajdonították őket, tagadták a vádat. A Kiáltványok egész sor tevékenységet generáltak azok részéről, akik hittek a testvériség létezésében, s akik ily módon fejezték ki hő vágyukat, hogy csatlakozhassanak hozzá. Néhány elejtett célzástól eltekintve senki sem ismerte be, hogy a testvériséghez tartoznék, mert a csoport titkos volt, és a rózsakeresztes írók mind azt állították, hogy ők nem rózsakeresztesek. Ez persze ipso facto azt jelenti, hogy akik később rózsakeresztesnek mondták magukat, nem voltak azok. Következésképp nemcsak hogy nincs történelmi bizonyíték a rózsakeresztesek létezésére, hanem értelemszerűen nem is lehet. A tizenhetedik században Heinrich Neuhaus az alábbi elképesztő érveléssel vélte „bizonyíthatni” létezésüket: „Mivel megváltoztatják nevüket, és eltagadják igazi korukat, s mivel saját bevallásuk szerint úgy járnak-kelnek, hogy senki sem ismer rájuk, ésszerűen gondolkodó ember nem tagadhatja, hogy szükségképpen léteznek.” (Pia et ultimissima admonestatio de fratribus Roseae Crucis, Danzig, 1618.) Az azóta eltelt évszázadokban a hívek számtalan ezoterikus csoportot hoztak létre, melyek mind az eredeti rózsakeresztesek egyedüli igaz örökösének vallották magukat, és állították, hogy erre nézve kétségbevonhatatlan dokumentumokkal rendelkeznek – amelyeket persze senkinek sem mutathatnak meg, mert titkosak.
A tizennyolcadik században a szabadkőművesség egyik francia ága, a Skót Szabadkőművesség (hívták Templomos és Okkultista Szabadkőművességnek is) szintén részévé vált ennek a fiktív konstrukciónak. A Skót Szabadkőművesek nemcsak hogy Salamon templomának építőihez vezették vissza eredetüket, hanem egyenesen azt állították, hogy a Templom építőinek közük volt a templomos lovagokhoz, akiknek titkos hagyományát a rózsakeresztesek adták tovább. Ezek a titkos társaságok meg a világ sorsát irányító „Ismeretlen Feljebbvalóknak” a lehetséges létezése vita tárgyát képezték közvetlenül a francia forradalom kitörése előtt. 1789-ben Luchet márki így figyelmeztetett: „A legnagyobb sötétség oltalmában egy társaság alakult, új lények társasága, akik ismerik egymást, ámbár sohasem találkoztak... A jezsuiták szabályrendjéből átvették a vak engedelmességet; a kőművesektől a próbákat és szertartásokat; a templomosoktól pedig a föld alatti rejtelmeket és a mérhetetlen dölyföt.” (Essai sur la secte des illuminés, 1789.)
1797 es 1798 között, hogy a francia forradalom kirobbanását valahogyan megmagyarázza, Barruel abbé megírta Mémoires pour servir  l'histoire du jacobinisme-ét, ezt az állítólag tényszerű könyvet, amely úgy olvastatja magát, mint valami kalandregény. Természetesen a templomosokkal kezdődik. Nagymesterük, Molay megégetése után, mondja, titkos társasággá alakultak, melynek célja a pápaság és a monarchiák megdöntése és a világdemokrácia megteremtése lett. A tizennyolcadik században kezükbe kaparintották a szabadkőművességet, és akadémiát alapítottak (ennek elvetemült tagjai közé tartozott Voltaire, Turgot, Condorcet, Diderot és d'Alembert), de ők felelősek a jakobinizmus létrejöttéért is. Ám a jakobinusokat egy másik, még titkosabb társaság, a Bajor Illuminátusoké irányította – ezeké az elkötelezett királygyilkosoké, így hát a francia forradalom, Barruel értelmezésében, egy ősi összeesküvés végeredménye volt.
Maga Napóleon is jelentéseket kért a föld alatti szektákról. Ezeknek a jelentéseknek a szerzője Charles de Berkheim, aki – a kémek és besúgók mindenkori szokásának megfelelően – információit nyilvános forrásokból merítette, s mint fantasztikus fogást nyújtotta át Napóleonnak mindazt a hírt, amit az maga is elolvashatott volna Luchet márki és Barruel könyveiben. Napóleont úgy lenyűgözték az egész világot uralni képes Ismeretlen Feljebbvalók direktóriumának hátborzongató leírásai, hogy mindenáron be akart lépni a csoportba.
Barruel Mémoires-ában nem történik említés a zsidókról. Ám 1806-ban levelet kapott egy bizonyos Simonini kapitánytól, aki azt állította, hogy Máni (a manicheizmus megteremtője) és a Hegyi Öreg (a hasszaszinok titkos rendjének nagymestere és a korai templomosok állítólag notórius szövetségese) egyaránt zsidó volt, hogy a szabadkőművességet a zsidók találták ki, s hogy a zsidók minden létező titkos társaságba befurakodtak. Úgy tűnik, a Simonini-levelet valójában Joseph Fouché rendőrminiszter ügynökei ütötték össze, Fouchét ugyanis aggasztotta, hogy Napóleon politikai okokból kapcsolatot keres a francia zsidó közösséggel.
Barruelt megrémisztettek Simonini leleplezései, s bizalmasai körében állítólag kijelentette: a levél közzététele zsidók tömeges lemészárlását eredményezhetné. Mindazonáltal megfogalmazott egy esszét, amelyben elfogadta Simonini elképzeléseit, s noha ezt a szöveget megsemmisítette, a pletyka lábra kapott. Érdekes eredményekkel mégsem járt egészen a század derekáig, amikor is a jezsuitákat nyugtalanítani kezdte az itáliai Risorgimento atyáinak egyházellenessége, közöttük Garibaldié, akit erős szálak fűztek a szabadkőművességhez. Magukévá tették hát azt a vitaindítónak legalábbis hasznos állítást, hogy az olasz carbonarók egy zsidó-szabadkőműves összeesküvés ágensei.
Ám a tizenkilencedik században az egyházellenesek is hírbe akarták hozni a jezsuitákat, mégpedig azzal a váddal, hogy az emberiség ellen szövetkeztek. Számos „komoly” író kísérletezett ezzel (Michelet-től és Quinet-től Garibaldiig és Giobertiig), mégis egy regényíró, Eugne Sue teremtette a legnagyobb publicitást az efféle gyanúsításoknak. Sue regényében, A bolygó zsidó-ban a gonosz monsieur Rodin, a világméretű jezsuita összeesküvés megtestesülése nyilvánvalóan csak újabb, gótikus verziója az Ismeretlen Feljebbvalóknak. Monsieur Rodin Sue utolsó regényében, A nép rejtelmei-ben visszatér, s itt a jezsuiták diabolikus terve az utolsó aljas részletig lelepleződik egy dokumentum révén, amelyet Rodinnek (fiktív szereplő) küld a rend feje, Roothaan atya (történelmi figura). Sue behoz egy másik fiktív szereplőt is, Gerolsteini Rodolphe-ot a Párizs mélységei című regényéből (ez is igazi kultikus könyv, annyira, hogy olvasók ezrei írtak leveleket a szereplőinek). Gerolstein megszerzi a dokumentumot, és felfedi, „milyen ravaszul tervelték ki ezt az ördögi összeesküvést, micsoda rettenetes gyász, micsoda irtózatos rabszolgaság, micsoda iszonyatos zsarnokság járna a nyomában Európára és az egész világra nézve, ha véghez vihetnék”.
1864-ben, miután Sue regényei megjelentek, egy bizonyos Maurice Joly liberális szellemű pamfletben bírálta III. Napóleont, amelyben Machiavelli, a diktátor cinizmusának megjelenítője beszélget Montesquieu-vel. A Sue által kidolgozott jezsuita összeesküvés (ugyanazzal a klasszikus formulával: „a cél szentesíti az eszközt”) itt Napóleonnak tulajdonittatik – és én nem kevesebb mint hét oldalt találtam ebben a pamfletben, amelyek, ha nem is plágiumok, de mindenképp kimerítő és persze be nem vallott idézetek Sue-től. Jolyt császárellenes írásaiért letartóztatták, tizenöt esztendeig ült börtönben, majd öngyilkos lett. Joly tehát lelép a színről – de később még találkozni fogunk vele.
1868-ban Hermann Goedsche német postatisztviselő, aki korábban hamis és rágalmazó politikai traktátusokat publikált, Sir John Retcliffe álnéven közzétett egy Biarritz című populáris regényt, amelyben leír egy okkultista jelenetet a prágai temetőben. Goedsche ezt a jelenetet arról a találkozóról mintázta, amelyet Dumas 1849-ben az Egy orvos feljegyzései-ben festett le, s amelyre Cagliostro, a legfőbb Ismeretlen Feljebbvaló és illuminátusok egy csoportja között került sor, mely utóbbiak a gyémánt nyakék tervét forralták. Ám ahelyett, hogy Cagliostro & Tsai ábrázolásával szolgálna, Goedsche átrendezte a színpadot, és Izrael tizenkét törzsének képviselőit állította fel rá, akik azért gyűltek össze, hogy előkészítsék a zsidók világhódítását, amelyet nagy rabbijuk részletesen meg is jövendöl. Öt évvel később ugyanezt a sztorit újra felhasználták egy orosz pamfletben („A zsidók, a világ urai”), ám úgy, mintha komoly ténybeszámoló volna. 1881-ben a Le Contemporain című francia folyóirat ismét közzétette a történetet, megjegyezve, hogy a legszavahihetőbb forrásból, Sir John Readcliff angol diplomatától származik. 1896-ban François Bournand újból idézte a nagy rabbi fejtegetéseit (ő John Readclifnek nevezte) Les Juifs, nos contemporains (A zsidók, kortársaink) című könyvében. Ettől a ponttól a Dumas által kitalált fiktív találkozó, amelyet Sue megfejelt a maga terveivel, amelyeket viszont Joly III. Napóleonnak tulajdonított – mindez a nagy rabbi „igazi” fejtegetéseivé vált, s újabb és újabb helyeken bukkant fel.
A történetnek még nincs vége. A huszadik század fordulóján Pjotr Ivanovics Racskovszkij (nem fiktív szereplő, habár bízvást az lehetne), akit baloldali forradalmárcsoportokkal való kapcsolatai miatt régebben le is tartóztattak, s később rendőrségi besúgó lett, belépett a Feketeszázak néven ismert szélsőjobboldali terrorszervezetbe, s végül kinevezték a cári titkosrendőrség, az Ohrana vezetőjévé. Segítségére akarván lenni politikai pártfogójának, Szergej Witte grófnak egyik politikai ellenfele, Elie de Cyon ellen, Racskovszkij házkutatást rendezett Cyon otthonában, és talált is egy pamfletet, amelyben Cyon lemásolta Joly III. Napóleont ostorozó pamfletjét – annyiban „korrigálva” azt, hogy a benne foglalt eszméket mind Wittének tulajdonította. Mivel Racskovszkij, mint a Feketeszázak minden híve, megrögzött antiszemita volt (s ezekre az eseményekre a Dreyfus-ügy idején került sor), új, gótikus verziót gyártott erre a szövegre, kihúzva belőle minden Wittére tett utalást, s az egész összeesküvést a zsidók nyakába varrva. A „Cyon” név felidézte a „Siont”, és Racskovszkij úgy gondolta, ha zsidó összeesküvésről éppen egy zsidó rántja le a leplet, az igen hihető lesz.
A Racskovszkij által így kreált szöveg lehetett a Cion bölcseinek jegyzökönyve első forrása. A Jegyzőkönyv nyilvánvalóan fiktív, hiszen a bölcsek szemérmetlenül részletezik benne gonosz terveiket – az ilyesmi hihető lenne egy Sue-regényben, de hogy a valóságban cselekedje ezt valaki ilyen szégyentelenül, az túl van a hihetőség határán. A bölcsek őszintén leszögezik: „Becsvágyunk végtelen, mohóságunk emésztő, bosszúvágyunk könyörtelen, gyűlöletünk átható.” Ám – akárcsak Hamlet esetében, Eliot szerint – a narratív források sokfélesége eleve képtelenné teszi a szöveget.
A Jegyzőkönyv-ben a bölcsek el akarják törölni a sajtószabadságot, de bátorítják a libertinizmust. Bírálják a liberalizmust, de helyeslik a multinacionális vállalatok eszméjét. Forradalmat hirdetnek minden országban, de a tömegek felrázása érdekében súlyosbítanák az egyenlőtlenséget. Föld alatti vasutak építését tervezik, hogy aláaknázhassák a nagyvárosokat. Kijelentik, hogy a cél szentesíti az eszközt, és pártolják az antiszemitizmust, részben hogy a szegény zsidók számát csökkentsék, részben hogy a zsidó tragédia láttán megessék a gójok szíve. Követelik a klasszikusok és az ókori történelem tanításának beszüntetését, s helyettük be akarják vezetni a sporttárgyakat meg a vizuális oktatást (a képekkel való tanítást), hogy a munkásosztály agyát eltompítsák. És így tovább.
Mint a kutatók rámutattak, nem nehéz felfedezni, hogy a Jegyzőkönyv a tizenkilencedik század Franciaországának terméke, hiszen tele van a századforduló korának francia problémáival (a Panama-botrány, a híresztelés, hogy zsidó részvényesek furakodtak be a Paris Métro Társaságba stb.). Az is világos, hogy egy sor közismert regényre van alapozva. Sajnos azonban a történet – már megint – narratív szempontból oly meggyőző volt, hogy sokaknak korántsem esett nehezükre komolyan venni. A többi Történelem: egy Szergej Nyilusz nevű orosz vándorszerzetes – bizarr figura, félig próféta, félig gazember, akinek régi rögeszméje volt az Antikrisztus-idea – becsvágyát, hogy a cár lelki tanácsadója lehessen, előmozdítandó bevezetővel ellátva megjelentette a Jegyzőkönyv-et. Ezután a szöveg bejárta egész Európát, s végül Hitlernek is a kezébe került. A többit már tudják.1

Senki sem jött rá, hogy forrásoknak ily hihetetlen kotyvaléka (lásd 14. ábrát) nem lehet egyéb fikciónál? Voltak, akik rájöttek, hogyne. 1921-ben legalábbis a londoni Times rábukkant Joly régi pamfletjére, és azonosította mint a Jegyzőkönyv forrását. De a bizonyíték elégtelen valami azoknak, akik mindenáron horrorregényben akarnak élni. 1924-ben Nesta Webster, aki egész életét az Ismeretlen Feljebbvalók meséje meg a zsidó összeesküvés alátámasztásának szentelte, írt egy könyvet Secret Societies and Subversive Movements (Titkos társaságok és felforgató mozgalmak) címmel. A hölgy tudása alapos volt, ismerte a Times leleplezését, Nyilusz, Racskovszkij, Goedsche és a többiek teljes történetét. (Csupán a Dumas- és Sue-kapcsolatra nem figyelt föl, ezek az én felfedezéseim.) Íme a végkövetkeztetése: „Én csak egy vélekedés mellett kötelezem el magam, ez pedig az, hogy akár valódi, akár nem, a Jegyzőkönyv igenis a világforradalmat propagálja, s tekintve, hogy profetikus hangvételű, és módfelett hasonlít bizonyos múltbeli titkos társaságok jegyzőkönyveihez, vagy egy ilyen társaság műve, vagy pedig olyasvalakié, aki mindent tudott a titkos társaságokról, és reprodukálni volt képes ideáikat és frazeológiájukat.”2
A szillogizmus kikezdhetetlen: mivel a Jegyzőkönyv hasonlít a történetre, amit előadtam, alá is támasztja azt. Vagy: a Jegyzőkönyv alátámasztja a történetet, amit fabrikáltam belőle, tehát igaz. Így támasztja alá a Párizs mélységei-ből jövő s A nép rejtelmei-be érkező Gerolsteini Rodolphe is az előbbi autoritásával az utóbbi igazát.