Európa válságát nem Orbán Viktor vagy Matteo Salvini képezi, hanem Angela Merkel és Emmanuel Macron. Az unióellenes erők előretörése, a Brüsszellel szemben kifejtett ellenállás – ha mindössze a média- és marketingkommunikáció szintjén zajlik is – törvényszerű és elkerülhetetlen: Európa élén egy alkoholista offshore-lovag áll, aki nem tesz semmit, csak iszik és kiszolgálja gazdáit, a multinacionális részvénytársaságok lobbistáit.

A neoliberális elitet cseppet sem érdekli, hogy Európa eközben szétesik: Nagy-Britannia kiszáll a nagy európai projektből, Dél-Európában pedig megroppannak a demokratikus intézmények egyrészt a migrációs nyomás, másrészt a fenntarthatatlan jóléti juttatásokra alapozott politikai legitimitás következtében. A lerabolt és cserbenhagyott Kelet-Európában a közöny és a cinizmus félreérthetetlen magatartásformái uralkodnak. A fejlesztésre szánt pénzeket az elitek ellopják, az Európai Unió pedig félrenéz, hisz a nyugati cégek is nyakig benne vannak az uniós pénzek lenyúlásában. A fiatalok tömegesen távoznak, így a társadalombiztosítási rendszer befizető nélkül marad. Nyugat-Európa államai hallani sem akarnak határokon átívelő szociális transzferekről, tényleges európai szolidaritásról. „Lopd el, és fukarkodj!” – ez az új késő Róma vezérelve.

Európa kormányánál Angela Merkel áll, aki belebukott a migrációs válságba, elvesztette pártja és választói bizalmát, baloldali szövetségese meggyengült, befolyása az impozáns gazdasági eredmények ellenére egyre fogy. Az egykor rettegett birodalmi sas ma egy béna kacsa: erejéből nagy európai reformokra már nem futja, inkább az oroszokkal épít közösen gázvezetéket, ahogy a magyar kormánnyal is jól elüzletel, amíg a német autógyárak megkapják a túlórázó bérmunkásokat, Európa nagymamája elégedett.

S ha azt hisszük, hogy a vén piás vagy a tehetetlen nagyi a legjobb hír a trollkurzusnak, akkor vigyázó szemünket még nem vetettük Párizsra, ahol lassan már nem az a kérdés, hogy a sárga mellényesek tüntetők-e vagy lázadók, hanem hogy ebből polgárháború lesz-e, vagy forradalom. A marketing-tankkönyvekből előlépő, kifogástalan mosolyú, a Coca-Cola valamennyi erényét felmutató fiatalos, sikeres és menő Emmanuel Macron épp egy a Népfront óta nem látott szélességű koalíciót kovácsol össze maga ellen: a szélsőjobb és a szélsőbal tagjai épp vállt vállnak vetve gyújtogatnak, miközben a legbékésebb társadalmi csoport, a középosztályos kisvárosi polgárság rendületlenül áll mögöttük az utcán.

Ezt a lázadást nem szakszervezetek és nem pártok szervezik, hanem annak a neoliberális elitnek a gátlástalan mohósága, amely Macron vezetésével meghackelte és kiforgatta önmagából a politikai centrumot, s ahelyett, hogy társadalmi békére törekedett volna, újabb adókkal, ultrafeminista hisztériával, a nyitott kapuk politikájával, európai ködevéssel és leépített munkavállalói jogokkal korbácsolta fel a válságot. Az sem erősítette a demokráciába és jogállamba vetett hitet, hogy Macron testőre és barátja unalmas óráiban merő szórakozásból békés tüntetőket ütlegelt alkalmilag kölcsönzött rendőr-egyenruhájában.

Azzal a programmal, hogy haladjuk meg a huszadik század ideológiai vitáit, partnerként és ne ellenségként tekintsünk a politikai riválisra, még lehet választást nyerni – így győzött az Öt Csillag, Macron és Merkel. A bökkenő csak az, hogy hiába maradtak a centrumban szavazók, ehhez a programhoz már nem tartoznak államférfiak. Nincs már sem de Gaulle, sem Mitterrand, sem Chirac – nincs sem Adenauer, sem Brandt, sem Kohl. Csakis lájkvadászó és diszlájkfóbiás politikai vállalkozók vannak, akik nem kulturális precedensekben, hanem ócska kis üzleti stiklikben utaznak. Azt hiszik, hogy a posztmodern szellem közegében ez a politika – s mert ezt képzelik róla, ezzé is teszik. Céljaik – mint mindig, úgy ezúttal is – szentesítik az eszközeiket. Eszközük a marketinghülyítés, céljuk a zsebek tömködése – vajon melyik az alávalóbb? Ők a legfőbb felelősei annak, hogy a politikai, gazdasági és társadalmi konszenzus előbb Európa-szerte meginog, majd fokozódó ütemben szétzuhan.