Advertisement
Not a member of Pastebin yet?
Sign Up,
it unlocks many cool features!
- Sziasztok!
- Tegnap este körúton voltam a Déli pályaudvaron, két barátommal, Polyval és Hexonnal.
- Egy cuki macskát találtunk, és megismertünk egy Laura nevezetű lányt.
- Lauráról kiderült, hogy szereti a népmeséket. Ezt mesélte el nekünk:
- Hol volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl, volt egyszer egy csúnya vén boszorkány. Ez a boszorkány egyszer kiment a mezõre, s amint ott mendegélt, egy gyöngyszemet talált a fûben. Fölveszi a gyöngyöt, hazaviszi, de mire hazaért, a kicsi gyöngyszembõl akkora lett, mint egy tojás.
- Csudálkozott ezen a boszorkány, még az ördöngös eszével sem tudta elgondolni, hogy s mint lehetett ez. Betette a gyöngyöt az almáriumba, s várta, hátha még nagyobbra növekedik. Hiszen csakugyan nagyobbra is növekedett, mert egy óra, kettõ sem telt belé, egyszerre csak kipattant a gyöngybõl egy gyönyörûséges szép kisleányka. Örült a boszorkány, a kisleányt elnevezte Gyöngyikének, s úgy tartotta, nevelte, mintha az övé lett volna. De nem igaz szeretetbõl tette azt, egyébre gondolt az õ hitvány lelkével. Arra gondolt, hogy ha majd szép nagy leánnyá serdül Gyöngyike, vérét ereszti, s a vérével megfiatalítja magát.
- Telt-múlt az idõ, Gyöngyikébõl szép nagy leány lett, a boszorkány el is határozta, hogy még ad neki egy esztendõt, akkor aztán megöli.
- Történt egyszer, hogy Gyöngyike a patakra ment vízért, s éppen akkor ment arra egy vadászlegény. Ennek erõsen megtetszett Gyöngyike, de Gyöngyikének is a vadászlegény.
- Szépen hazasétáltak, s ott a legény a boszorkánytól megkérte a Gyöngyike kezét.
- - Hej, fiam - mondotta a boszorkány -, nagy ára van ennek a leánynak! Hozz nekem tíz mázsa aranyat, akkor viheted isten hírével.
- Elszontyolodott a szegény vadászlegény, soha az egész nemzetségének nem volt egy font aranya sem, nemhogy tíz mázsa lett volna. Elment nagy búsan, ment, mendegélt keresztül a mezõn, be az erdõbe, maga sem tudta szegény, hogy merre jár. Amint az erdõben bolyongana, egyszerre csak a kezére röppen egy aranyszínû bogár. Nézi, nézi a legény a bogarat, s felsóhajt keservesen:
- - Hej, istenem, istenem, még ennek a hitvány bogárnak is aranyos a teste!
- Megszólal a bogár:
- - Ne búsulj, te szegény vadászlegény, tudom én, mi a bajod. Tíz mázsa aranyra van szükséged, ugye, anélkül nem adják neked Gyöngyikét. Megállj, majd hozok én neked.
- Majd megszakadt a legény szíve a nagy búbánattól, de mégis kacagott, hogy kacagásától zengett az erdõ.
- - Jól van, jól - mondotta a bogárka -, csak kacagj, mindjárt meglátod, hogy nem tréfa az én beszédem. Eredj, ülj le annak a pataknak a partjára, és várakozz reám.
- A bogárka elrepült, a legény meg leült a patak partjára. Hát egyszerre csak, halljatok csudát, annyi aranyhátú bogár jõ a patak felé, hogy sárgállott, ragyogott a föld, az a tenger sok bogár húzott, vonszolt tíz nagy aranyrudat, minden rúd egy mázsa volt. Szépen a patak partjára vitték, s a patakba belehengerítették, nehogy valaki más meglássa, míg a legény szekerek után lát.
- Szeme-szája tátva maradt a legénynek, meg sem tudta köszönni a bogárkáknak az aranyat; de azok nem is várták a köszönést, nagy zümmögéssel, zummogással elszállottak. Aközben beesteledett, s a legény lefeküdt a patak partjára. Gondolta, éjjel úgysem talál szekeret, majd reggel bemegy a faluba, s hoz onnét százat is. Hanem, amint elaludott, odament a boszorkány, meglátja a tíz aranyrudatt a patakban, fogja magát, s hétféle fû levét a patakba csöppenti, attól tíz aranyrúd szerteszéjjel mállott, s mind rátapadt a halak hasára.
- Fölébredt reggel a legény, keresi az aranyrudakat, nem látja sehol, nézi a halakat, hát azoknak a hasa csupa színarany. Hej, mérgelõdik a legény, megfog egy halat, rákiált szörnyû haraggal:
- - Hogy mertétek az én aranyamat ellopni?
- Megszólal a hal:
- - Ne bánts, te vadászlegény, nem loptuk el mi a te aranyadat, az a vén boszorkány kente a hasunkra. De ne búsulj, majd nagy segítségedre leszünk mi neked. Én a halak királyának a fia vagyok, s ha valamit akarsz, gyere ide, szólj nekem.
- Mit volt, mit nem tenni a vadászlegénynek, eleresztette a halat, úgysem vehette tõlük vissza a sok aranyat; visszament hát nagy búsan a boszorkányhoz, s azt mondta:
- Élt egy módos lány az egyik faluban. Már eldósorba került, majdnem minden legény meg is kérette, de mindnek kosarat adott.
- Egy vasárnap délután együtt voltak a legények, hát kiállott közülük egy szetgény legény, és azt mondta:
- - Ti már mindnyájan kosarat kaptatok, de én még nem. Elmegyek ahhoz a büszke lányhoz, megkéretem én is.
- Elment.
- Ahogy befordult a konyhaajtón, a lány búboson ült, onnan pislogott a legényre.
- - Adjon Isten, jó napot.
- - Adjon Isten neked is, fiam, mi járatban vagy? - kérdezte a lány apja.
- - Elveszem a lányukat, ha nekem adják.
- Az apa helyett a lány szólalt meg a búbosról.
- - Tudja, mit mondok én magának?
- - Mit?
- - Én eddig mindenkinek kosarat adtam, de magához elmegyek feleségül. De nagyon gondolja meg, hogy elvegyen-e engem, mert bennem olyan kutyatermészet van, hogyha megharagszom, két hétig is elülök a búboson, hogy nem szólok senkihez, se nem dolgozok semmit.
- Azt mondja a legény:
- - Mindnyájunkban van valami hiba.
- - Miért, talán magában is?
- - Bizony, bennem is.
- - Milyen hibája lehet magának?
- - Ha vizet iszom, attól berugok, ha bort iszom, attól kijózanodok.
- - No, még ilyet sem hallottam világéletemben, hogy a víztõl is be lehet rúgni.
- - Márpedig én attól rúgok be.
- - Nem baj, majd elismerjük egymás természetét.
- No, hamarosan megtartották az esküvõt, éltek, mint a szelíd galambok néhány hétig. Egyszer az ember elvégzett az istálóban a marha körül, ment be a házba, hát a felesége a búboson gubbasztott:
- - Édes feleségem, készíts reggelit, mert szántani indulok! Mi bajod van, hogy a búbosra telepedtél?
- - Eh! - ezt felelte a fiatalasszony, egyebet semmit.
- Az ember nem tehetett egyebet, evett, amit tudott, elment szántani a béresgyerekkel.
- Ahogy este hazajönnek, a sok aprójószág az udvaron éhen-szomjan. A többi állat is rágja az ajtót, a csikó nyerít az istállóban, a borjú bõg.
- - Édes feleségem, nem sajnálod azt a sok szegény állatot? Miért nem adsz nekik enni? Gyere le onnan, fõzzél vacsorát!
- - Eh! - ennyit vetett oda az urának.
- A harmadik napon azt mondja a fiatalember a cselédgyereknek.
- - Eredj a sûrûbe, vágjál négy-öt vesszõt, olyan vastagot, mint az ujjam. Utána menj haza óvatosan, hogy ne sejtsen semmit az asszony, aztán húzódj fel a padlásra. Én is hamar megyek utánad. Ha majd mondom, hogy "Édes jó Istenem, adjál nekem egy vesszõt!", akkor bajítsál le egyet!
- Úgy volt, ahogy megbeszélték. Ment haza a gazda, de a menyecske még akkor is a búboson.
- - Édes feleségem, még most is ott vagy? Még most sem sajnálod a sok szegény állatot? Gyere le, fõzzél nekem vacsorát, mert harmadnapja nem ettem fõtt ételt!
- - Eh! - ennyi volt a válasz.
- A fiatalember maga elé vette a vizesvödröt, iszogatott belõle. Elkezdte az éneklést:
- - Hej, dere, dere, dere!
- A menyecske csak nézte. Megint ivott az ember egy bögrével.
- - Hej, dere, dere, dere!
- Egyszer csak elrikkantotta magát az ének után:
- - Édes jó Istenem, adjál nekem egy szál vesszõt!
- Megkapta a vesszõt a padlásról, aztán nekilátott a verésnek. Ütötte- verte az asszonyt, ahol érte, míg a vesszõbõl egy darab maradt. Akkor megint:
- - Édes jó Istenem, adjál egy másik vesszõt!
- Levetette a béresgyerek a másikat, azt is összetörte az ember az asszonyán. Kapálódzott az asszony, már véres volt mindene. A fiatal ember meg:
- - Édes jó Istenem, adjál még egyet!
- Erre levetette a béresgyerek a legvastagabbat. No, most már a menyecske nagyon megijedt, leugrott a búbosról. Kapta a vödröt, kizuhintotta belõle a vizet. Usgyi a pincébe, telhozta borral.
- - Édes párom, igyál, igyál! Jaj, hogy száradjon ki minden kút a világon, hogy ennyire kifordít a természetedbõl!
- Az ember itta a bort, azátn úgy tett, mint aki magához tért. Az asszony meg szemrehányóan mondogatta: - Látja, milyen részeg volt? Látja, hogy összevert?
- - Mikor?
- - Jaj, nem is emlékszik rá, úgy berúgott a víztõl? De többet egy cseppet sem igyon, csak bort!
- Aztán megpajtásultak. Megbékélve mondta az ember:
- - Haragszol-e még, asszony, hogy úgy megvertelek?
- - Magára már nem haragszom, csak arra a Jóistenre, mert akárhányszor kért tõle vesszõt, mindig adott magának.
- Azután szép életet éltek, soha nem volt köztük háborúskodás.
- - Na, öreganyám, amit kívánt, megcselekedtem, volt tíz mázsa aranyam, de valaki a halak hasára kente.
- A vén boszorkány úgy tett, mintha szánná, sajnálná a vadászlegényt, s mondta:
- - Hiszen azért ne búsulj, fiam. Ha az aranyat nem tudtad elhozni, próbálj egyebet. Ennek elõtte ötszáz esztendõvel a patakba ejtettem egy gyöngyszemet, hogyha azt megtalálod s ide hozod, neked adom Gyöngyikét.
- Megy a legény egyenest az erdõbe, ottan is a patak partjára, szólítja a halkirályfit, mondja neki, hogy mit akar a boszorkány.
- - Hiszen ha csakugyan a patakba ejtette - mondotta a halkirályfi -, akkor ne búsulj, mert én mindjárt elõkerestetem.
- Egyszeribe szólott a halaknak, s még egy óra sem telt bele, hozták a gyöngyöt, pedig a víz fenekérõl már egy ölnyire süppedt volt befelé. Örült a vadászlegény, de mennyire örült! Szaladva szaladott keresztül az erdõn; hanem honnét, honnét nem, elejébe toppan egy leány, s megszólítja:
- - Hallod-e, te vadászlegény, fûzd zsinórra azt a gyöngyöt, dugd el a kebeledbe, s aztán vigyázz, nehogy valahol az úton meglepjen az álom, mert ellopják a gyöngyödet.
- Egyebet egy szót sem szólt a leány, s eltûnt a legény szeme elõl. A vadászlegény meg is fogadta a leány tanácsát, zsinórra fûzte a gyöngyöt, s kebelébe dugta. De a vén boszorkány bagoly képében ott ült egy fán, s jól látta, hogy mit csinál a legény. Nagy hirtelenséggel egy gyönyörû szép rózsafát teremtett az út közepére, ahol a legénynek el kellett mennie, s annak a rózsafának a szagától úgy elálmosodott a legény, hogy nem tudott továbbmenni. Leheveredett egy fa alá, s elaludott. Mire felébredt, híre-pora sem volt a gyöngynek; kivette kebelébõl a boszorkány.
- Hej, uram, teremtõm, búsult szörnyen a szegény vadászlegény, most már igazán nem tudta, hogy mit csináljon.
- Megy, mendegél az erdõn, hát megint csak elejébe toppan az a leány, aki elõbb a jó tanácsot adta.
- - Búsulsz, ugye, vadászlegény?
- - Ó, hogyne búsulnék, ellopták a gyöngyöt a kebelembõl.
- - Tudtam én azt, hanem ahogy történt, úgy történt, most már ne búsulj a gyöngy miatt, hanem fuss, ahogy a lábad bírja, Gyöngyikéhez, mert tudd meg, hogy az a vén boszorkány neki nem az édesanyja, és éppen most gyülekeznek nála a többi boszorkányok, hogy vérét vegyék, s vérével magukat megfiatalítsák.
- Hej, szaladt a szegény vadászlegény árkon-bokron át! Hát csakugyan, mikor az udvarra ért, éppen közrefogták a boszorkányok Gyöngyikét, köszörülték a kést, hogy vérét eresszék. De a vadászlegény is kirántotta a kardját, nem nézte, hogy kit vág, merre vág: aki el nem futott, azt mind levágta. Akkor szépen megfogta a kezét Gyöngyikének, elvezette az erdõbe, az õ kicsi házába, feleségül vette, s még ma is élnek, hogyha meg nem haltak.
Advertisement
Add Comment
Please, Sign In to add comment
Advertisement