bár a boldogság témájához fűződő olvasói elvárás sokféle lehet, a képzettársítások közös
eleme a boldogság képzetéhez tartozó ideális állapot, a ’jó élet’ (közhelyes) elképzelése
(kastély, gyerekek, idill, dicsőség); a célul tűzött boldogság kellékeit győzedelmesen birtokolni
- a bevezető fejtegetés – azon túl, hogy a tegező formájú megszólítás egy baráti beszélgetés
közvetlen légkörét asszociálja – a boldogsághoz mint összetett érzelmi-tudati állapothoz
(metonimikusan) kapcsolódó konvencionális-közhelyes, naiv élethelyzeteket idéz föl, egyfajta
közvélekedést jelenít meg és utasít el egyben: „mindnyájan ábrándozunk arról, hogy valamikor
boldogok leszünk. Mit képzelünk el ilyenkor?”
- az általános elképzelt „boldogságképekre, vágyképekre elvárásokra játszik rá ironikusanjátékosan a szöveg, ’örök csecsemőnek’ tartva a felnőtt álmodozót, „örök és légüres mesének”
a boldogság szilárd és tartósnak gondolt javait
- a képzetek ironikus szertefoszlatása az élőbeszéd természetes, laza hangnemét idézi, az ún.
hétköznapi kellemetlenségek sora (és nem egy tragikus katasztrófa) hangolja át ironikusan
magát a naivnak bizonyult boldogságképzetet (tervrajz, költségek, kanyaró, rossz bizonyítvány
stb.)
- egy tanító hangvételű összegzés („Szóval ezek a képek tartalmatlanok, és ezért csábítók.”)
készíti elő a szöveg második részét, az elmesélendő történetet már előre élesen szembeállítva a
csábító, de tartalmatlan boldogságképzetekkel (”Természetesen, van boldogság. De az merőben
más”)
- az elbeszélt történet a zárlatban megfogalmazott személyiségfölfogás példázata „Mindössze
oda akarok kilyukadni, hogy a boldogság csak ilyen. Mindig rendkívüli szenvedés tövében terem
meg. De nem tart sokáig, mert megszokjuk. Csak átmenet, közjáték. Talán nem is egyéb,
mint a szenvedés hiánya.”
- úgy látszik, a boldogság eléréséhez azért van szükség gyötrelmekre, hogy a szenvedés
hiányában magát az életet tapasztaljuk meg értékként – hogy „az életnek újra értelme” lehessen
- a boldogság csak a szenvedés tapasztalatára emlékezve lehet valódi boldogság
Eltérés a novella megszokott műfaji sajátosságaitól, összefüggések a szöveg témájával
- a mű több szempontból eltér a hagyományos novella műfaji jellemzőitől az elbeszélő a
Boldogság absztrakt fogalmához fűződő példázatként használja az utazás-történetet
- a szöveg a megszokottnál is kevésé cselekményelvű, erős az értekező, publicisztikai jellege
- a cselekmény szerepe lényegében az, hogy alkalmat adjon az elmélkedésre
- a szöveg első és a harmadik egysége esszéisztikus jellegű; a középpontba állított kérdés a
boldogságra, a boldogság lehetőségére és természetére vonatkozik

- a középső szerkezeti rész az utazás, amely az élet tartalmától elvonatkoztatott jeleneteinek
szemlélésében ragadható meg, de az utazó nem résztvevője a látottaknak: („Az életet látom mint
képet és színjátékot, tartalmától megfosztva, leegyszerűsítve.”)
- a második kompozíciós egység egyfajta pokoljárásként jeleníti meg magát az utazást (lucskos,
sötét ősz; elátkozott szerelvény, életúnt kalauz, lidércnyomás, önvád, testi szenvedés)
- e minden részletében és egészében egyaránt nyomasztó állapot éles és meglepő kontrasztja a
megérkezés: „Ebben a pillanatban kezdődött az a boldogság, melyről beszéltem, az a
boldogságom, melynél eddig sohasem volt teljesebb és különb.”
- a két szövegrészt ellentétek kidolgozott rendszere állítja szembe és köti össze egymással
(tájak, napszakok, időjárás, tárgyak, színek, hangok, érzések kontrasztja)
- az ellentétek az emberi tulajdonságok és viselkedés tekintetében is erőteljesek (néhány fázó
és sápadt utas, egy életunt kalauz, „valami vörös orrú ifjonc”, egy sovány asszony s egy gonosz
arcú ellenőr, másrészt kacagó és hógolyózó gyerekek, halk szavú, bóbitás szobalány)
 - a történetben tehát egy olyan ellentét bontakozik ki, amely a magánnyal, az ellenségességgel,
a halállal a melegséget, a családias meghittséget, az ünnep örömteli áhítatát állítja szembe:
„Ezúttal azonban az élet kétségbeejtett az üres kereteivel. Minden és mindenki céltalannak és
kietlennek tetszett, az osztrák ifjonc, a macska, a sovány asszony a szélben, a német iskolásfiúk
is, elsősorban pedig én magam. Eszembe jutottak balsikereim és bűneim. Önvád marcangolt.
 Ennyire még sohasem örültem annak, hogy a földön vagyok és élek. Az életnek újra értelme
lett. Minden nagyszerű volt, minden csodálatos, minden kívánatos, magyarázhatatlanul és
kifejezéstelenül szép.”
- a prózanyelv értelmi, érzelmi hatásának növelését szolgálják a retorikai-stilisztikai jellemzők
pl. a történet és a helyzetek metaforikussága (füstölgő mezők, elhagyott pályaudvarok, hóesés,
csilingelő hangok, illatok) és alakzatok, főként a szöveget szervező éles ellentét: a szenvedés
és annak hiánya
- a történetben egybeesik a tetőpont, a fordulat és a következtetés
- az elbeszélő számára csak a köznapi jelentéktelenségek világa áttekinthető, csak a
következmények, de az okok nem, s ennek megfelelően kérdései és válaszai is csak ezt az
életszférát illethetik
- a Boldogság zárlata elhatárolja, szembeállítja a lélekelemzés analitikus tevékenységét a
létezés személyes, a művészet révén közvetíthető átfogó és megmagyarázhatatlannak tűnő
tapasztalatával
További lehetséges szempontok
- az elbeszélő nézőpontja dominál az elbeszélésben maga is szereplője a történetnek
- a történetmondás visszafogott, egyetlen helyzetre (az utazásra és az azáltal szerzett jelzésekre,
érzésekre) összpontosít, jellemző a jelentéssűrűsödés
- az utazás elbeszélése több, mint puszta példázat; nincs áttekintés, nincs átfogó kép sem a
dolgokról, sem az egyéni sorsról, csupán az utazással megélhető pillanatnyi észleletek,
megfigyelések, töredékek elérhetőek
- a véletlen alakítja a szituációkat, a véletlen fordít az események menetén, a véletlen járul
hozzá ahhoz, hogy adott pillanatban a dolgok a lehetséges legmegfelelőbb konstellációt
alakítsák ki, melyben Esti annak az elemi adottságnak a tudatosításával, hogy él, a
legteljesebb boldogságot éli át, mint a szenvedés hiányát
- az elbeszélő nem arra törekszik, hogy az eseményekben a hétköznapitól a rendkívüliig
eljusson, hanem hogy a hétköznapiig hatolhasson