A legjobb tehát az, ha megpróbáljuk betartani a sikeres szóbeli vizsgázás néhány fontos szabályát:

Adjunk a vizsgának beszélgetés jelleget! Ha a diák a szóbeli vizsgára úgy megy be, mintha kihallgatásra érkezne, akkor az nemcsak az idegi állapotát befolyásolja kedvezőtlenül, hanem a vizsga lefolyását is rossz irányba tereli. A tanár általában nemcsak arra kíváncsi, hogy a hallgató mit tud (vagy mit nem tud), hanem arra is, hogy az illető milyen mérnök (közgazdász, orvos, asztalos, BKV-ellenőr stb.) lesz. Nem szabad tehát „bemagolt” feleletet előadni, nem szabad félszavas utalásokat tenni (arra gondolva, hogy a tanár úgyis tudja, miről van szó). Értelmes, kerek mondatokkal kell felelni, logikusan felépített szerkezet alapján bemutatva a tudásunkat. Ha a szóbeli vizsga párbeszéd formájú (hiszen a tanár kérdései is függnek a tanuló feleletétől!), annak legalább annyi pozitív következménye biztosan van, hogy elnyerjük a tanár rokonszenvét.

Irányítsuk a szóbeli vizsga menetét! Ne hagyjuk, hogy csak a tanártól függjön a vizsga lefolyása, mert akkor az lesz a végeredmény, amit ő akar (ha esetleg van valamilyen prekoncepciója). Vessünk be saját témákat a vizsgatételhez kötődően. Ennek legtöbbször a tanár is örül (hiszen nem egyhangúak a vizsgái), mert azt látja, hogy érdeklődő, okos emberrel folytat párbeszédet. Vigyázzunk arra is, hogy a gyakorlatból vett példáinkat ne a diáktársunktól kapott kidolgozott tételsorból hozzuk, hanem készüljünk valamilyen saját anyaggal. A tanár nem örül, amikor a vizsgaidőszakban már a 27. alkalommal hallja vissza az általa az órán elmondott példáit, és annak sem, amikor a 16. diákja emlegeti saját élményként ugyanazt az esetet. A beszélgetést mindig óvatosan tereljük a megfelelő irányba, soha ne legyünk erőszakosak. A vezető szerep ugyanis a tanáré. Ha úgy veszi észre, hogy el akarjuk venni tőle, akkor ellentétes hatást érhetünk el.

Minden kérdésre reagáljunk azonnal! A tanár nem várja el, hogy kapásból tudjunk válaszolni (sőt, sokszor éppen gondolkodtató, esetleg beugrató kérdéseket tesz fel). Valamilyen jelzést azonban kíván arra vonatkozóan, hogy értjük a kérdést, és gondolkodunk is rajta, és nem azért hallgatunk, mert semmi érdemlegeset nem tudunk válaszolni. A gondolatok összeszedésének és a visszajelzés egyidejű elvégzésére több kommunikációs módszer is elterjedt. Érdemes lehet saját szavainkkal megismételni a kérdést (ebből az is kiderül, hogy jól értelmeztük-e azt), és vissza is lehet kérdezni rá. Néha az is megengedett, ha rövid gondolkodási időt kérünk.

Mindig hangosan gondolkodjunk! A tanárok nem látnak a diákok fejébe, nem látják a gondolataikat. Ezeket valahogyan szemléltetni kell számukra. Ennek legegyszerűbb módja az, ha hangosan gondolkodunk. A tanárt sokszor jobban érdekli, hogyan születik meg az eredmény, mint a válasz helyessége vagy pontossága. Ha gondolatmenetünket követni tudja, akkor segítheti, korrigálhatja és ki is egészítheti azt. Megfelelő ügyességgel még az is elérhető, hogy lényegében ő válaszolja meg a saját kérdését. Mindennek azonban fontos feltétele a gondolatmenet hangos megfogalmazása.

Kisebb hiányosságok miatt ne álljunk le! Arról kell meggyőznünk a tanárt, hogy az adott kérdésben jártasak vagyunk és képesek vagyunk a vele kapcsolatos problémák megoldására is. Sokszor ő maga sem várja el, hogy minden képletet, definíciót fejből tudjunk. Ilyenkor valljuk be, hogy hol vannak hiányosságaink, és jelezzük, hogy azokat hol tudnánk bepótolni, honnan tudnánk előkeresni, miből tudnánk levezetni. Az ilyen jellegű hiányosságokat sok esetben elnézi a tanár.

Figyeljük a tanár reakcióit! A vizsgán nemcsak a tanuló szerepel teljes személyiségével, hanem a tanár is. A válaszokra normális, hétköznapi emberként reagál, jó válasz esetén mosolyog, bólogat, rossz válasznál pedig ingatja a fejét, hümmög, kételkedve néz ránk. Ezeket a verbális és metakommunikációs jeleket folyamatosan figyelve alakíthatjuk a feleletünket a tanár elvárásainak megfelelően. Mindennek persze fontos feltétele a már korábban említett hangos gondolkodás.

Próbáljunk rájönni, hogy hová akar a vizsgáztató eljutni! Egyes esetekben a vizsgáztató maga is nehéz helyzetbe kerülhet. Bizonyos témákat ugyanis például csak eldöntendő kérdés (igen-nem) formájában lehet megfogalmazni. Ilyenkor a tanár a kérdést körmönfont módon fogalmazza meg, ami esetenként rendkívül bonyolultnak tűnhet. A vizsgáztató ekkor nem várja el, hogy a részkérdéseket mind megválaszoljuk, lényegében csak egy mondatot vár. Ha képesek vagyunk magunkban tisztázni, mire is kíváncsi a tanár, akkor nemcsak saját munkánkat könnyítjük meg, hanem benne is szimpátiát ébresztünk azzal, hogy átlátjuk az általa megfogalmazott problémát.

Ne akarjuk becsapni a tanárt! Mivel ő szinte minden diáktrükköt ismer, ezért bevetésük csak feldühíti. Az olyan mondatok, mint „Nem szerepelt a könyvben.”, „Nem volt róla szó az órán.” , „Éppen ezt akartam mondani.” garantáltan gyengébb osztályzatot eredményeznek.

Az idegességet ne leplezzük. A szokatlanul „laza” magatartás azt a benyomást kelti, hogy önteltek vagyunk tudásunk miatt, vagy pedig ezzel ellentétesen nyeglék vagyunk, nem tartjuk eléggé fontosnak a vizsgát, a tárgyat és a tanárt. Az idegességre való „rájátszás” pedig előbb-utóbb kiderül, így ezzel is el lehet játszani a tanár jóindulatát.